Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Zelei Bori: Családirodalom? (Kiss Ottó három kötetéről)

Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem,

Szögénylegény szép szörivee szőröztem.

Csillagos a feje, kese a lába - Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába.

Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen,

Borjúszájas ingom lobog szélösen,

Süvegöm a jobb szömömön viselőm,

Mindön embör előtt mög se emelőm.

Be-benézök a bugaci csárdába,

Őszöm, iszom, kedvem szörént rovásra;

Ölégségös hitelöm van ott néköm,

Mögfizetök, böcsületöm nem sértőm.

A vármögye emböreit pej lovam Csak ojan jól mögösmeri, mint magam.

Ha érköznek, nagyot nyerít - rátermök;

S ha rajt vagyok, gyühetnek má őkeemök!

Ebben a költő nemcsak az alcímmel hozza az olvasó tudomására, hogy ez a nyelvi forma nem személyes lírájának kifejeződése, hanem azzal is, hogy az egészet egy jellegzetes idevalósi szereplő, a tájhoz tartozó betyár szájába adja. Anélkül, hogy itt kiemelnénk a költeményből a kitűnő táj- és jellemfestő szavakat, csupán a „tájbeszéd" kifejezést szó szerint értelmezve nézzük meg, hogyan érzékelteti a szerző az itteni kiejtést. Bizonyára nem kis gondot okozott az neki, hogyan is rögzítse írott formában a „tájbeszéd" minél több sajátságát. Elsősorban a ránk jellemző hosszú aé se hangra gondolok itt. Úgy oldotta meg, ahogy a mássalhangzók hosszúságát ma is jelöljük, vagyis megkettőzte őket: „aafőd, kakastéjjee, szépszörivee, őkeemök" (s ahogy nyelvrokonaink, a finnek is jelölik mindenféle hang hosszúságát). Példát látunk a szóvégi mássalhangzók lemaradására is: „Van azé jó keresetöm", illetve: „gyühetnek má”, meg aztán az -al hangkapcsolat megváltozására is: „Ómáspej a nyergös lovam". Petőfi egészen addig megy a hiteles kiejtés rögzítésében, hogy elhagyja az ly-okat is: „kiskiráj, ojan". Egyetlen olyan dolog van, amit nem tudott jelölni (vajon kéziratában jelölte-e?), ez pedig a zárt e, ami a „se" szóba kívánkoznék. Idetartozik még néhány megjegyzés. Az egyik az, hogy a versbeli betyár (kiejtve: betyár) az ikes ragozást használja: „őszöm, iszom", az errefelé inkább szokásos iktelen ragozású őszök, iszok helyett. A másik: az itt szokásosabb könyerit helyett nyilván a rím kívánja a (Kecskemét) „könyerét" alakot.

Mindezekkel a jellegzetességekkel Petőfi mindörökre bevitte nyelvjárásunkat a magyar irodalomba. Persze éppen lefordíthatatlansága miatt nem mondhatjuk, hogy a világirodalomba is.

9. Arany és mások

Petőfi költőtársa és barátja inkább csak olyan eszközöket alkalmazott egyszerű alakjainak beszédmódjában, amelyek általában jellemzik a népies nyelvet. Ehhez tartotta magát szorosan vett irodalmi műveiben, még az igazán népies hangvételű Toldiban is, ám amikor ő is egy alföldi betyárról írt, ugyanazzal az ö-ző formájú szóval jellemezte, amellyel Petőfi:

91