Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 9. szám - Fehér Zoltán: „Ki kell, hogy sorsomat kiáltsam”

- Mért mentem el az ő tudta nélkül?

Megmondtam neki, hogy:

Azért, mert ő keveset van itthon, és ő nem tud semmiről.

Akkor azt mondta, hogy:- Csak szépen menjek haza, és ha valami probléma lesz, akkor csak szóljak neki, mert én nagyon hiányzók nekik.

A felesége is olyan csendes, beteges asszony volt, csak velem tudtak olyan szépen valamit megbeszélni. Tudtam én már szépen takarítani, ablakot pucolni, követ felmosni, boltba menni bevásárolni, tehenet fejni, kacsákat tömni, és még sok más munkákat is elvégezni. Azt mondta a Pista bácsi, hogy:- Majd ő vigyázni fog rám, vagyis ellenőrizni fogja, hogy nekem nem kell az ő családtgjait kiszolgálni, mert ők már alkalmasak arra, hogy kiszolgálják magukat.

Tizenkét éves korában hét héten keresztül egy aratóbandában dolgozik.

Akkor meg a Sándor bácsi adta elő az ő véleményét, vagyis megtárgyalták a továbbiakat. Mivelhogy nem sok a fizetés, amit egy hónapra kapok, a tizenöt pengő, ő úgy gondolta, vagyis megkérte a Pista bácsit, hogy ha tudnának nélkülözni engem aratásidő alatt, ő elvinne engem nagyaratásba, mivel a nővérem már tavaly is volt, most engem is elvinnének magukkal. Ott kevesebb idő alatt sokkal többet tudnék keresni, és utána minden további nélkül maradhatnék náluk.

Megegyeztek tehát, és úgy is lett. Elszegődtem egy kaszás ember után marokszedőnek. Megmondta:- A fizetés lesz két mázsa búza, vagyis annak az ára és egy pár bocskor.

A búza ára volt negyven pengő. Az aratás helyszíne Tolna megyében a Gerjen faluhoz tartozó Szuprics puszta, aminek a gazdáját Szuprics Vendelnek hívták.

Kimentünk a búzatáblába és kezdődött a kötélcsinálás, ami nekem sehogy sem ment. Akárhogy csavartam össze, csak széjjelment. Sose láttam, sose csináltam azelőtt. Igaz, én voltam a legfiatalabb munkás, mert csak tizenkét és fél éves voltam. Mindennap annyi kötelet kellett csinálni, amennyit terveztek, hogy aznap le kell aratni. Nagy nehezen egy hét is eltelt, mire úgy tudtam kötelet csavarni, mint a többi. Elnézték nekem, sőt segítettek is. Aztán már egészen jól ment. A munka aztán így folytatódott. Minden kaszásnak a kaszájára fel volt szerelve a takaró, ami a levágott búzát szépen állítgatva rakta. A marokszedő a sarlóval pedig annyit szedett fel egyszerre, amennyi a hóna alá fért. Nagyon ügyesen kellett szedni, hogy ne csússzon szét. A bandának a harmadik párja, a marokszedő, kötelet terített, amire a két másik marokszedő egymás után a búzát rárakta. Mert két marokkal kellett, hogy egy kéve legyen, amit a kötélhányónak a párja, vagyis a kaszás összekötözgetett. így ment sorban a két banda, ami azt jelentette, hogy amerre végigmentünk, utánunk két sor kéve feküdt. Ez nagyon szép látvány volt, csak a munka nagyon nehéz és fárasztó. Főleg nekem, mert én sokat sírtam, és nem is győztem, mint a többiek. Éjjel-nappal arra gondoltam, hogy megszököm'. De hová? Ezért nem haragudtak rám, hogy lassabban csináltam. Vigasztaltak és segítettek is, mert mindnyájan idősebbek, tizennyolc-húsz évesek voltak. Sőt még dicsértek és biztattak engem. így aztán belenyugodtam, és nemsokára jól is ment minden. És ez így ment hét héten keresztül. És csak fehér babon éltünk, húst semmikor sem ettünk. Minden szombaton este hazamentünk, és vasárnap délután jöttünk vissza. Hanem a bocskor, amit kaptam, az nem soká tartott. Egy hét alatt kilyukadt, és attól kezdve mindig csak átszúrt a tarló, úgy, hogy annál még jobb volt a mezítláb. Pedig volt ott szederinda, folyár, mácsonya, ami mindig a lábunkra tekerődött. De este megmostuk, és reggelre meggyógyult. Habár ott nem volt fürdőszoba sem, a folyóvízhez mentünk, amikor este tíz órakor jöttünk haza. A kútnál mosdottunk meg a vályúnál, ki hol tudott, legtöbbször úgyis sötét volt már.

De végre learattuk az árpát, a búzát, a rozsot és a zabot is, és vége lett az aratásnak. Sokáig tartott, nehéz volt, de felejthetetlen maradt számomra. Mégis, mikor megkaptam a béremet, örül89