Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Szuromi Pál: Egy aranyékes templomtér
a rendhagyó hegyek, dombok vagy halomsírok képzeteit, mint ahogy a templomok színpompás eszménye is felsejlik előttünk. Mintha egy különleges természeti, kultikus kincsesházat méregetnénk. És csakugyan: annyi apró-cseprő növényi meg historikus képelem övezi a belső térszférákat, hogy óhatatlanul bogarászni, analizálni kezdünk. Már csak azért is, mivel a tengelysávban egy misztikus finomságú, kísértetszerű nőalakot is felismerhetünk. Hogy miféle üzenete és esztétikai jelentősége lehet e kontrasztos, összetett jelrendszernek? Nos, épp ebbe az irányba szeretnék kutakodni. Annyi bizonyos: a művész pályáján aligha találkozunk efféle magasztos tartalmú vallásos, architektonikus képekkel. Korai naiv, esetleges Falusi menyasszonyán is csak a háttérben bukkan fel az apró, vertikális tomyocska. Neki sokkal inkább a vidékies, földszintes épületek meg kerítések kedvesek, minthogy nagyrészt ezekhez kötődik áldott, feledhetetlen fiatalsága (Kisbér, Szeged, Csongrád, Szentes - Kecskemét). Ámbár családi miliőjében - ahol édesanyja igencsak szépen varrt és hímzett, sőt festett bababútorokat is létrehozott - a historikus, mesés és transzcendentális jelenségeknek is nyilvánvaló becsülete van (1.: Régi ház, Nagyanyám emléke, Mese, Gyermekkori emlék). Ami annyit tesz: a mérlegelő, korosodó alkotónak pusztán csak egy jókora lépést kellett tennie, hogy a század- és ezredforduló környékén a katedrális fenségesebb gondolatkörét is megcélozza (1999-2000). Aligha kétséges: itt maga a címadás is azt sugallja, jelenleg egy átfogó, ünnepi érvényű képi vallomásról kell tudomást vennünk. Méltóságos, ünnepi megnyilatkozás? Ez nem csupán érzelmi, hangulati kérdés, ebből konkrétabb tartalmi, formai komponensek is adódnak. S itt azon nyomban a közösségi létezés, a kollektivitás képzetkörére asszociálunk. Majd a nagyhatalmú idő testesebb, kitüntetett pillanatai is eszünkbe villanhatnak (pl. névnapok, születésnapok, évfordulók stb.). A városok fizikális közegében pedig legkivált a zölden burjánzó, szobrokkal díszített, üde közterek képviselik az ünnepi méltóság színtereit. Mert az utcasorok célirányos, nyugtalan dinamikájával szemben ők mégiscsak az enyhet adó nyugalom, állandóság és szellemi emelkedettség reprezentánsai. Egyféle példázatos, törvényszintű térszférát képviselnek, ahol a tér- és időbeliség éppúgy szimbiózisba kerül, mint az egyéni és kollektív létforma. Csak mi köze van mindennek Horóczi Margit művészi univerzumához? Bizony elég sok. Minthogy őrá is fölöttébb érvényes Mándy Iván szentenciája, hogy: „... az ember egy életen keresztül egyetlen művet ír". Azaz ebben a piktúrában is egyre- másra visszaköszönnek a jellegzetes, személyes arcélű és egyre elvontabb tolmácsolású tematikai vonulatok. így egy lakonikusan összefogott, egylényegű egyéniség vizuális naplóját böngésszük. Elég csak rápillantanunk a pályakezdés egyik legkorábbi figurális, olajpasztell darabjára (Egyedül, 1972). Egy szecessziósán, expresszíven stilizált realisztikus nőalakkal találkozunk, aki ilyenképp is rendkívül képlékeny, metamorfikus karakterű. Szinte eggyé akar válni a természeti világ eleven képződményeivel, legyenek azok indázó fagyökerek vagy szépséges növény- és virágláncok. Ha megfontoljuk: már ebben a kitárulkozásban is ott rejtőzik a Katedrálisban rejlő monumentálisabb, kozmikusabb tendencia. A művésznő okvetlenül meg akarja haladni fizikális, véges önmagát, hogy egy archaikusabb, szeplőtlenebb és univerzálisabb hálózat részeként tudjon elénk állni. Mégis azt látjuk: lényegében egy alanyi vonzatú festészetet kell számba vennünk. Hisz az alkotó csupán egyéni örömeit, keserűségeit és élményeit bírja művekké transzponálni. Semmi egyebet. E kontrasztos viszonyrendből pedig máris kiütköznek érdemi motivációi. Elvégre miként 54
