Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Sigmond István: Hozudnak rendilétesen
Rendező-Fiú (Anyára rivall): Maga meg nem hervadozik, maga nem az az elhasznált, nyamvadt kis némber, a maga ereiben nem tocsog, capiat a vér, kőrengeteget zúdít mindenüvé, hogy szilárdan álljanak a hitüket vesztett gátak, zsilipek... Apa (hirtelen kitörve énekelni kezd): Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek...! Anya (olyan nagyon szorítja magához Apát, hogy elzuhannak a képzeletbeli pázsit mellett; szinte dühöngve): Vergődj, énekelj, káromold az Istent, csak ne hagyj itt bennünket, Dezső! Losonczy (beint a Kórusnak) Kórus (a megszokott mozgással kísérve): Hozudnak rendilétesen... Rendező-Fiú (a Kórus ordít): Ne most! Ne most! Apa (fájdalmasan): Álmomban mindig sötét van. A fényre gondolok állandóan, és azt sem tudom, hogy milyen. Rendező-Fiú (Anyához): Szorítsa magához, hogy ne kapjon levegőt, annyira! Anya (miközben még szorosabban magához öleli Apát): Nézzen reám! Az én arcom fényben fürdik állandóan, pedig a napsugarak a kavicsok fején ragyognak az udvaron... Valami fényforrás lehet bennem biztosan. ... Itt a világosság otthon van, Dezső. Apa (látomásosan): Állítólag meg lehet fogni!... Valaki úgy emlékezett rá, hogy a kezében tartotta, és az volt az öröm csodája, maga a beteljesülés, mely egyszer, egyetlenegyszer adatik meg nekünk. Anya (értetlenül, de az egyet nem értés hevességével): Miről beszél? Az álomról? A sötétről? A fényről? A szentekről? Istenről? Anya és Apa (meggyötört arccal ölelik egymást, fényképpé meredve) Rendező-Fiú (beint Losonczynak és a Kórusnak): Most! (Egyre fokozódó eksztázisban) Térdre! Térdre! Akinek sebes lesz a térde a jelenet után, dupla gázsit visz haza! Kórus (Losonczy intésére egyszerre zuhannak térdre) Rendező-Fiú (m. f): Zokogó anyákat akarok látni, akik könyörögve és félig tébolyultan imádják Apában a jelent, amelyben nemcsak a múlt, hanem a múltak múltja is benne van. És kulcsolódjanak imára a kezek... Losonczy (vezényelve): Imá-ra! Kórus (tagjai egyszerre kulcsolják össze a kezüket) Rendező-Fiú (m. f): És ne legyen hangos a szó, a fohászharangok odabent kongjanak. (egyre fájdalmasabban, majd ismét fokozódó lelkesedéssel, hévvel) És ítéltessenek kushadásra a lélekharangok mindahányan! És a férfiarcokon düh legyen, bőszültség és felháborodás, de az együvé tartozásra is esküt tesznek a mozdulatok, nincs közöny, nincs lelki pusztaság (az egyik kórustagra mutat, akin fehér ing van), és maga ott bal felől, igen, az a fehér inges, maga lesz a jelkép, az egyedüli, akinek az égre mutatnak a karjai, és legyen mezítláb, hogy érezze a földből sugárzó energiát, a száját tátsa ki, és ne vegyen levegőt, és bömböljön, zúgjon, harsogjon a szó: Halleluja! Halleluja! Halleluja! Losonczy (beint a Kórusnak) Kórus (összevissza, gyengén, ijedten, fájdalmasan, de mindenképpen olyanformán, hogy a közönség számára ez ne legyen humoros): Halleluja... halleluja... halleluja... Rendező-Fiú (változatlan hévvel, hittel): És arcukból sugározzon a hit, ez az a hit, mely életben tartja a petúniák illatát, és valaki vigye el a szót a környező falvakba, és mindenüvé, ahol ajtót nyitnak a hírhozónak, hogy a hit győzelmet aratott idehaza! És most jöhet a tánc! Losonczy! Ünnepeljük a hitet! Losonczy (kórushoz): Tánc! Tánc! Kórus (összevissza mozdulatokkal próbál valamiféle táncot bemutatni) Rendező-Fiú (megfontoltan): Egyforma mozdulatokat akarok látni, komoly, mosolyta- lan arcok, éljük át az ünnep pillanatát, csak a lábak robognak, kezek a testhez lapulva, szöveg a lelkekben tombol tovább, és zene! 31
