Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Lovász Andrea: A gyerekkor alkímiája

olyan mögöttes, eddig többnyire intuitívan tudott, ám itt nagyon is explicitté tett tudáshalmazt kínál fel, amelyik további, több szintű értelmezési síkokat generál: megérzés, megélés és megtudás egységét követeli meg az olvasótól és teremti meg az olvasó számára. Emellett külön öröm, hogy a tanítás módja is lehet gyönyörű: a Misikönyvnek puritánul egyszerű a nyelvhasználata. Nincs benne túlmesélés, semmi díszítettség. A kötet grafikája tökéletes összhangban van a szöveggel, maga is csak sejtet, torzít; a tördelés meg valóban tördelés: a szétmálló időnek megfelelően töredezett. Olyan könyv Péterfy Gergelyé, amit többször kell, többször érdemes elolvasni, mert mindig újabb és újabb regiszterek nyílnak meg benne. És már csak az ilyen és ehhez hasonló mondatokért is: „Mindig tudtad, hogy egyszer csak ez lesz, hogy senki sincsen. Csak az ilyesmit az ember úgyse meri soha bevallani magának. Másnak meg végképp nem. Hát ez van."

Békés Pál címszereplő főhőse, A Bölcs Hiánypótló, „túl a hegyen, tói a vízen. Nem is egyen, hanem tízen, túl a földön, túl az égen, talán épp a világvégen" lakik, és ő az a bizonyos valaki, aki megjavítja és helyrehozza és kipótolja minden és mindenki hiányosságát, legyen az öreg karosszék vagy értelmetlen mondat. A regény hősei sok viszontagság után megérkeznek hozzá, megvívják e regény nagy csatáját, legyőzik a Bödönöket (vö. A kétbalkezes varázsló kukáival) - és megelégedetten távoznak, úgy, hogy minden hiányosságuk marad a régiben. így kissé csalódottan távozik a gyerekolvasó (is): az a megoldás, hogy „mindennek máshol van a helye, mint hinnénk". Az elvárások egészen mások, egészen konkrétak voltak: a Hiánypótló igenis pótoljon, ne pedig a hiányból faragjon erényt. Akárcsak Gyárfás Endre Varázsgombócában, az olvasói elvárásokkal szöges ellentétben, a boldog befejezés mégsem jelent megnyugvást vagy a feszültségek feloldását: minden változatlan, csupán a jelenségek (át)értelmezése hoz némi változást. De attól persze a fizikai paraméterek mit sem változnak: a törpékből nem lesznek óriások, a szőrös rém csupasz marad, az órának továbbra is hiányzik az időérzéke, a lyuk meg saját létezésével vagy nemlétezésével sincsen tisztában. A hagyományosan kanonizált mesevilágtól való eltérés természetesen írható a műmesék, modem mesék megkülönböztető jegyeinek számlájára is, ti. az elvárások ellenében működő befejezés éppen a különöst hivatott kiemelni, éppen a negatív, a fonák hangsúlyozásával kíván különbözni. Ám itt mégsem csupán erről van szó: az ellen-befejezés ugyanis párosul egy nagyon is explicit, nagyon is direkt tanítással: „Van, aki veszít a hiánnyal - akkor pótolni kell. És van, aki nyer rajta." A befejezés ugyan lét és tódat prioritásának kérdésére adott válaszként is értelmezhető, és lehetne a könyv legfőbb erényének tartani az ilyenfajta kimondott, aláhúzott didakszist, de éppen a kimondás, a szentenciaszerű megfogalmazás, a rögzítés az, ami riasztóvá teszi. Mert nem hagy nyitva kérdéseket az olvasó számára (legfeljebb a gyerek fog csodálkozni a befejezés kurta-furcsaságán), hanem lezár és kioktat. Ráadásul esetünkben olyan tartalmat próbál közvetíteni a gyerek számára, amelyik a gyerek életkori sajátosságaiból adódóan nem jelentkezhet sohasem megoldásként: a hiányosságokat ebben a korban egyszerűen nem lehet erényként megélni. Maga a Bölcs Hiánypótló alakja is beszédes, hiszen így, nagy kezdőbetűkkel írva nem egy egyszerű (ha mégoly egyedüli is) varázslót jelöl, hanem elvként, idolként, „mesterként" egy személybe sűrít olyan attribútumokat, amelyek nem személyhez kötöttek, és ezzel a gesztussal el is távolodik az érinthetőség, a meg- foghatóság lehetőségétől: értelmezhetetlenné, megközelíthetetlenné válik. Természetesen a meseregény történéseinek síkján nagyon is emberi tulajdonságokkal bír, ti. egy konszolidálódott szelíd motorossal van dolgunk, és ez akár új értelmezési horizontot is felvethet a szabadság-lázadás-különbözőség tengelye mentén. A Bölcs Hiánypótló olyan mesevilágot teremt, amelyik kizárólag gyerekek számára nyitott: esetlen hőseivel, kissé erőltetett nyelvi humorával, szituációival, inkább negatív értelmű infan- tilizmusával és kimódolt tanulságával idegen a felnőtt olvasó számára. Végül is bölcselkedővé válik, s a szereplők emblematikussága, súlyosan terhelt metaforikussága nem válik erényére a könyvnek. Sajátos világa ugyanakkor különleges színfoltot jelent a (hipotetikus) gyerekvilág felvázolásában: Török Sándor Kököjszi és Bobojszájának utódaként olyan mágikus, varázslatos lényekkel, teremtményekkel népesül be a gyerekvilág, amelyek a mindennapok kérdéseire nagyon is választ adhatnak. Ahogyan Nefelé vagy a morcok, vagy a Misikönyv rajzpapíron született Elrontott Lényeinek serege valahol egy számunkra láthatatlan valóságban vannak, azaz nem mondhatjuk róluk, hogy nem léteznek, úgy A Bölcs Hiánypótló jó és gonosz, ép és csálé teremtményei sincsenek kívül a létezés körén: ők egy új, felfedezhető, megélhető dimenziót nyitnak a gyerekvilág számára. E territórium meghatározható akár az irodalmiság koordinátarendszerében is, de megengedi a metafizikai irányultságú definiálhatóságot is. Azonban minden esetben tagadhatatlanul valami többletről, pontosabban valamiféle értéknövekedésről lehet beszélni: akár irodalmi, akár pszichológiai vagy akár filozófiai értelemben történő gazdagodása ez a gyerek- és felnőttvilágnak egyaránt.

Orbán János Dénes Búbocskája mögöttes valóság helyett sokkal inkább alattas valóságot mutat. Pokoli természet- és társadalomrajza néhol ijesztően realisztikus, vagy éppen natóralisztikus leírá190