Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Kovács Lajos: Az elit olvasók élménye volt-e a kincs keresése?
Hová lettek a nemzedékek? A szegedi táborok (mert zömmel szegediek voltak - még egyszer-egyszer Zánkán és Mártélyon is) évzáró „vizsgái" lettek a közös olvasás, a kiterjesztett gyermek- és iskolamozgalom éves örömének. Szokatlanul népes táborokban foroghattak, vitézkedhettek a meghívottak, a többször visszatérő választottak. A folyóirat filozófiája (a „megcélzott" korosztály miatt) elütött minden hazai folyóirateszménytől. A Kincskeresőt nemcsak az élő, a kortárs irodalom (és társművészetek) pódiumává emelte. Leszámolt azzal a téves szereposztással, hogy a klasszikusokat „tálalja" egyedül az iskola! (Akinek ízlik a „menza", annak ott van étteremként hozzá a könyvtár! stb.) „Kicselezte" a tankönyvmegrendelőt, a satuba szorított tankönyvírót, és kitágította az érzékeny (de nem a pejoratívan vájt-) fülűek örömére az egykönyvű iskolát. Szükség és fantázia szerint volt a Kincskereső lexikon, almanach, enciklopédia vagy antológia - mert néha tematikus volt, máskor filozofikusan heterogén, aki tudott harsányan nevettetni és kerek szemmel elcsodálkoztatni, fölfedeztetni, vagyis eklektikusán mindenevővé csábítani a „men- zásokat". Műfaji gazdagságával lépte át az arisztokratikus műfajhatárok árnyékát, s ebben a „némabarát" szerkesztő-főmunkatárs Simai-Baka kettős maga volt az előítélet-mentesség apostola. Mielőtt azonban a heroizmus ködébe vesznénk, maradjunk a produktumnál, a folyóiratnál. Olvasmány volt mindenekelőtt. Elhitte Németh Lászlónak, hogy a gyerekolvasó föl tud emelkedni a felnőttek irodalmához (Grezsa Ferenc személyében Németh László-kutató adta a nevét egy korszakában a főszerkesztéshez). S elfogadta ugyanakkor a gyermekirodalmi aranykor minden ellenvetését arról, hogy igenis van sajátosan gyermekkorra hangszerelt művészet. A tankönyv anakronisztikus, ideologikus féllábáról átbillent(h)ette az iskolát a valóságos (jótékony) egyensúlyba. A szemeket nyitotta ki a könyvekkel, a könyvekből átemelt nem tankönyvi tartalmakkal. Ugyanakkor a könyvkiadás prókátora és konkurenciája lett, aminek a kortárs (gyermek)irodalom élvezhette az előnyeit: felfedezett, vagy felfedezéseket siettetett, sőt képes volt a nemes mecénás szerepre, a megrendelő bőkezűségére (óriási szerzőgárdáját mindig az érték és minőség mentén „dolgoztatta", és megfértek az érték és minőség gerincvonalán egymás mellett). Az élő - kortárs - szerzők bizalmára és versengésére építette frissességét, a sokszínű, gyakran lappangásukból föltámasztott (vagy kevésbé ismert) klasszikusokra sajátos, egyedi filozófiáját. Két nemzedék lel(het)te örömét mindebben. A nemzedék azonban itt többé nem korosztályi, inkább szellemi közelségben értendő. Volt immár egy pedagógus-könyvtáros-szülő-alkotó nemzedék, s az ő Kincskeresőt „használó", felhasználó, olvasóvá segítő pedagógiája. És volt egy erre kíváncsi - egymást követő korosztályokat összekötő - fogékonyság (nevezzük az egyszerűség kedvéért olvasótábornak - az olvasó gyerekek táborának). A kínálatra nem az egész társadalom mozdult meg. Volt ugyanis ebben a társadalomban erős fogadókészség az ideológiára, az egykönyvűségre, a sablonra is. (Van és lesz is.) Mint ahogy volt ilyen könyvkiadás, tankönyvrendelő és -író szándék ezután is (van és lesz is?). Soha nem fog kiderülni, miért nem nevezte magát elitnek ez a Kincskeresővel magára eszmélt pedagógia. Mint ahogy a Kincskereső sem nevezte magát az elit gyermek- és iskolamozgalom szellemi műhelyének (pedig az volt). És nem érezte elitnek magát a gyermekgeneráció (de hát neki nem is természete az elitizmus gőgje). Csak éppen fenekestül felfordult körülöttük és bennük ez a világ az 1990-es évek közepére. S mert eladó az egész világ lett, a folyóirat kihullott az értékeitől megfosztott kezekből. És nem maradt belőle más, csak a nyári tábori folyóirat-nélküliség. A nemzedéki megmaradás és az értékőrzés (rög)eszméje. Elveszett illúzió? Ha csak ennyit tudunk magunkról: semmivé váltunk. Eltűnt idővé. Dokumentált régmúlttá. Minőségi elitje leszünk egy kacattörténelemnek. A kacatokat kidobálja léghajójából a realista utazó. A Kincskereső: folyóirat ma is. A Kincskereső folyóirat ma nem az, ami volt. Húsz évig egy országos szellemi közösségé volt. Költők és írók fellapozható könyve, olvasó gyerekek havilapja. Akik kilencszer kiolvasták, tizedszer találkozni akartak egymással egy nyári táborban. Aki ezt sosem tette, aki ma ezt nem ezzel a szándékkal teszi, nem érti, mi volt a Kincskereső. Mi volt az irodalom egy összetartozó (kortól független) nemzedéknek. Azoknak a Kincskereső (és ez kiáltás) nosztalgia, túlálmodott illúzió. Elveszett. Szegeden nincs Kincskereső tábor, csak Kincskereső van. Kecskeméten Kincskereső tábor van és kincskeresők vannak. Egymáshoz immár semmi közük: két távolodó, közeli város egy kicsi országban (lásd: táguló világegyetem!). Kecskemét közvetítésével most leveleznek egymással egy éven át a kincskeresők. Egy virtuális Kincskeresőt olvasnak és írnak közösen, a sokkönyvű könyvtár(ak)ban, hogy találkozhassanak 185