Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Alföldy Jenő: Mi az, hogy „Mark Twain”?

bajuszos-pipás, kedélyes figura például olyan gyorsan és óvatlanul röppent a forró afrikai sivatagból az északi sarkra repülő, gőzt lehelő vasparipáján, hogy bizony a hirtelen hőmérséklet-változástól megnáthásodott. Ma is magam előtt látom a rajzot, amelyen Jancsi a kandalló mellett üldögélve, jól bebugyolálva, gőzölgő teával ápolgatja magát... Ugyanígy nem tudnám megmondani, kitől származik az Okos Bence című, rég nem látott képeskönyvem, amelynek hőse, a kucsmás-csizmás parasztfiú, egy igazi „matematikai zseni", a királyi udvar urait kápráztatja el bűvös négyzeteivel és jól kifundált számtani feladványaival. A könyv nyilván a falusi tehetségkutató mozgalom lázában keletkezett a harmincas évek végén. Sok jóravaló törekvés ment füstbe a közbejött világháború éveiben, majd a negyvennyolc után beköszöntő sematizmussal, amely a gyermekirodaimat is elöntötte. Ez azonban alig érdekelt Okos Bencével kapcsolatban hat-hét évesen, csupán a mindenféle nagyurak és tudorok eszén túljáró gyerekhős története nyűgözött le, anélkül, hogy a bűvös négyzetek és a számtani feladványok rejtélyei különösebben lekötöttek volna.

Korai kedvenceim közt megemlíteném még azt a könyvet, amelyet sokáig legtöbbet forgattam: ez a Gulliver utazása Liliputban gyermekeknek szóló átirata volt, a regény amerikai rajzfilm-változatához készült Walt Disney-rajzokkal illusztrálva. Nem tudtam betelni vele - és be kell vallanom, hogy főleg azok a részletek ragadták meg képzeletemet, amelyek egyáltalán nem szerepelnek Jonathan Swift eredeti művében. Például Fecsegi, az öreg bakter, aki az óriást, azaz a hajótörött Gullivert fölfedezi a tengerparton, vagy a liliputi király udvarában spionkodó három cselszövő, akik előkészítik a háborút a szomszéd birodalmacska ellen. A tréfás kedvű átdolgozó, illetve fordítója így nevezte meg őket: Eszecs-kém, Szemecs-kém és Fülecs-kém. Merthogy kémek voltak az istenadták. Mit mondjak, el voltam ragadtatva ettől a humortól hatévesen. Gyerekkorban egész más alapon dől el, mint a felnőttben, hogy jó-e a könyv vagy sem. Amikor egyetemi vizsgáimra készültem, s belefelejtkeztem a kötelező olvasmányokba, Swift újból egyik legkedvesebb íróm lett, de korántsem azért, mint amikor hét-nyolc évesen fogadtam szívembe. A gyerekeknek szánt átirat magyar fordításának alig volt köze az ős-Gulliverhez, annál több a számomra ismeretlen átdolgozóhoz és az illusztrátorhoz, Walt Disney grafikáinak felhasználójához.

Nehezemre esne most mélyebben belevágnom az egyik legkényesebb témába, ami a gyerekirodalom kapcsán fölmerülhet: a giccs kérdésébe. Tisztában vagyok vele, micsoda kiáltó esztétikai különbség van az eredeti Gulliver és a hollywoodizált gyermekváltozat közt - valahogy mégis kínos álszentségnek vagy illetéktelenségnek érezném, hogy esztétaként anatémát kiáltsak a színes cukormázra, mellyel a szatirikus regényt bevonták, és édeskés nyalókát csináltak a jelentős műből. Akinek ez volt a kedvence hatéves korában, az ugyanis én voltam, így ez az emlék arra int, hogy megfelelő körültekintéssel nyilatkozzam a gyerekkorban fogyasztott szórakoztató könyvészeti termékről. Annál is inkább, mert az elmúlt évtizedek folyamán sok iskolában megfordultam (apaként óvodákban is), és az osztálytermek, folyosók falain mindenütt visszaköszöntek az amerikai filmek Miki egerei, Donald kacsái, Plútó kutyái és más mesealakok. De újabban épp olyan gyakran feltűntek a jó ízléssel kitalált Mici mackó-, Malacka- és Füles-figurák is, Saint-Exupéry hercegecskéi, kisrókái, Félix Salten Bambija, Csukás István Süsüje, a vidám cimborák Lázár Ervin erdei kompániájából, a rajzfilmből ismert Vük és Karak - és így tovább, a vízipók-csodapóktól a Jankovics Marcell által rajzfilmre álmodott Kukorica Jancsiig, János vitézig. Bizony hogy nemcsak a gyerekfilm és a meseillusztráció utóbb felsorolt művészei és nagymesterei, hanem az ügyes irodalmi, grafikai és filmes kis- és nagyiparosok is megnyerik maguknak a gyerekeket, és tanítóik is bajosan tudnának ezen változtatni. Kénytelenek figyelembe venni azt a tágabb környezetet, amelyben a gyerekek élnek, s ez a környezet a játékipar és a televízió révén igen tág hatósugarú. Nem mondhatok egyebet, csak annyit, hogy az óvodai és iskolai kínálatban legyenek mindig jelen a gyerekirodalom és művészet remekei is - nehogy a giccs kiszorítsa őket. S legalább a tankönyveinktől tartsuk távol az ilyen műveket (Walt Disney rajzai már fel-felbukkantak egyik-másik első osztályos tankönyvben, itt-ott Barbie baba is). Fölösleges volna ezek kártékony voltáról elmélkednem, nemcsak azért, mert óriási ellenállásba ütköznék, hanem azért is, mert a gyerekeket körülvevő világgal együtt készen kapják őket a tanítók. Talán elég annyit elmondani róluk emlékeztetőül, mint a cukorkáról, a rágógumiról vagy a kóláról: ártalmas, jóllehet édes és illatos. Tudnivaló ez, miként az is, hogy kenyér, krumpli, főzelék, csirke, hal és saláta helyett nem táplálhatjuk gyermekeinket rendszeresen marcipánnal, cukros tejszínhabbal és tic-tac-kal. S a lelki higiénia nem kevésbé fontos, mint az egészséges táplálkozás.

Folytatódjék azonban a visszatekintés fél évszázadosnál régibb könyvélményeimre. Le sem tagadhatnám, hogy leggyakoribb olvasmányaim sokáig a népmesék voltak, még tizenegy-tizenkét éves koromban is, mígnem átadták helyüket a nagyobb olvasói önfegyelmet kívánó, de kalandokban és izgalmakban korántsem szűkölködő Fekete István-, Molnár Ferenc-, Verne-, Jókai- és Dumas-regé175