Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Mikola Gyöngyi: A Kék és a Rózsaszín
nem tehettem mást ismét elaludtam az óceánokban azt mondják órjás teknősök élnek álmomban segítettem a tatának sorban fölfeszegetni őket miközben pálmák a legyezőpálmák engemet is csíkos rabruhába öltöztettek Mintha egyenesen Walter Benjamin idézett esszéjéből lebegtek volna át a szappanbuborékok Tolnainak a lilába hajolni című versébe, szintén az Elefántpusziban: szappanos vizet csinálok nagytatáék egykor húsvétkor ilyennel locsolkodtak és fújom eregetem a nagy színes gömböket a szörpszívókával fújom míg lassan emelkedni nem kezd a szoba az ég-sipka és máris kíváncsian hajolok ki a gyerekszoba ablakán a lila semmibe noha ma már minden valamirevaló gyerekszoba ablaka alá oda van írva egy kis zománcos táblára hogy lilába hajolni veszélyes vagy lilába hajolni roppant veszélyes A lila, az ibolyaszín gyakran jelöli a Tolnai-szövegekben az esztétikai dimenziót, az esztétikai látásmódot, amely mindig összekapcsolódik a metafizikai látásmóddal, a metafizikai Semmivel. A modem gondolkodás (Sartre, Camus, Heidegger stb.) és a modem művészet (Joyce, Kafka, Beckett stb.) alapkategóriájára történő utalás is lehet a versben a „lila semmi", pontosabban a lila az eredendően kékkel jelölt Semmihez társuló lidérces lelkiállapot felidézésére is alkalmassá válik. Az elvont filozófiai kategóriák gyakran tárgyiasulnak, konkretizálódnak a Tolnai-szövegekben, többek között a színek szimbolikája végzi finom azonosításukat, párhuzamba állításukat, így a lila szín a félelem és a szorongás jeleként is működik a Tolnai-poétikában. A művész és a gyermek eredendő azonosságának-azonosításának egyik legszebb példája Tolnai Ottó Kékítőgolyó című prózakötetének utolsó darabjában, Utószavában olvasható. E kötet borítóját Nikola Petkovic 5x5 centiméteres kis festménye, a Gyerek díszíti, egy tányérsapkát viselő négyéves forma kék szemű kisfiú arcképe. Az Utószóban az arckép lassan önarcképpé lényegül át. „Egész idő alatt, míg a képek között dúskáltam ... éreztem, akár egy izzó, bökdöső tű kék hegyét: valaki néz." A Gyerek tekintete ijesztő: „Hátrafordulsz és ott áll. Néz. Nagy kéküveg (ibolya? ibisztojásszín) szemeivel. Kis híján összeszarod magad az ijedtségtől. Ahogy néz. Ahogy felszúr - felszögez a tekintetével." Rejtély, hogy mi tükröződik a Gyerek tekintetében, talán épp azért olyan ijesztő. A szöveg fokozatosan, észrevétlenül vált az imagináriusba, ahol az emlékezet és a képzelet eggyé válik, a képen ábrázolt Gyerek megelevenedik: „Ám egy napon a Gyerek ... súlyos léptekkel közeledik a postakert közepén, lyukas sisakjában trónoló ótata felé. Szépen melléje helyezkedik, fényes tábornoki sapkájában, melléje a porba." A Gyerek lázas, izzóvá válik a tekintete: „Ahogy benn a házban megpillantják, felkiáltanak. Azonnal szétdurran, kiáltják, mint ahogy a villanykörte szétdurran. (...) ezek a szemek, szemben más üvegszemekkel, nem vakok. Éppen az, hogy túlságosan is élők. Életveszélyesen: látók." 163
