Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Mikola Gyöngyi: A Kék és a Rózsaszín

szemlélet megfigyelésének és rekonstruálásának az a paradoxona, hogy egy abszolút képlékeny, jószerivel nyelv előtti tudati világot, látásmódot kell absztrakt nyelvi jelekké, fogalmakká transzformálni. Az első elméleti kérdés az, hogy kicsoda is a gyermek? A gyermekirodalom meghatározása továbbá azért is nagy módszertani nehézségekbe ütközik, hiszen nemcsak a felnőttek által a gyermekek számára írt műveket kell itt vizsgálni, hanem - a mai irodalomtudomány mindinkább felismeri ennek szükségességét - a kiskorúak által írt irodalommal is „el kell számolni". A romantika korában, a tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik században nagy érdeklődés mutatkozott a fiatalkorú szerzők iránt, Blake 14 éves korában már elismert tehetség volt, Mary Shelley pedig 18 évesen írta a Frankensteint. (Nemrég a Cambridge University Pressnél megjelent egy tanulmánykötet, amely többek között Jane Austen, Byron, George Eliot, Elizabeth Barreth Browning, Virginia Woolf gyermek- és ifjúkori alkotásaival foglalkozik, de emellett szerkesztői hangsúlyozzák más, később a kánonba nem kerülő gyermekszerzők elemzésének és értékelésének fontosságát is.)

A gyermek kora

A győri Műhely A gyermek című 1999-ben megjelent tematikus számának rendkívül gazdag anyaga kiváló és korszerű bevezető lehet az ún. gyermekirodalom dzsungelébe. Itt láthatóak a tizenkét éves Bathazar Klossowski (a később Balthus néven világhírűvé lett művész), negyven darabból álló képregényének kockái, melyben a gyermekfestő Mitsou nevű macskájának történetét beszéli el. Rilkének e képeskönyvként kiadott sorozathoz írt bevezetője nemcsak egy zseniális gyermek és egy zseniális felnőtt szellemi-lelki találkozásának páratlanul szép dokumentuma, hanem komoly önreflexív műértelmezés is, és mint ilyen rádöbbentheti olvasóját arra, hogy a művészet korosztályok szerint történő fölosztása, beskatulyázása mennyire relatív és milyen ingatag elméleti alapokon áll. A gyermek nem feltétlenül valaki más, nem egy meghaladott vagy leküzdendő állapot, a gyermeki tudatban nem okvetlenül kell valami kezdetlegességet, formátlanságot, őskáoszt látnunk, esetleg megzabolázandó vadságot, hanem a formátlansággal és zabolátlan- sággal egyáltalán nem ellentétben inkább termékeny eredetiségére nyílhat rá a szemünk. A gyermeket a felnőttel egyenrangúvá nemcsak a zsenialitás és a kreativitás teheti, mint ahogy ez Rilke és Balthus esetében történt, hanem az a tény is, hogy a gyermek éppúgy átélhet veszteséget, éppoly fájdalmasan szembesülhet az elmúlás tényével, világunk szilárd alapzatának hiányával, akárcsak a felnőtt.

És ha Rilke és Balthus barátságát említjük, rögtön Tolnainál, Tolnai esztétikai terrénumában találjuk magunkat. Ezt a különleges alkotóti kapcsolatot ő is megidézi A pompeji filatelista című művében, művészetük sok más írása tanúsága szerint Tolnai poétikai gondolkodása szempontjából is meghatározó jelenetőségű. (Tolnai egyébként személyesen is találkozott az idős Balthus-szal Svájcban, ez az élmény szintén megörökítődik A pompeji filatelista lapjain.) Tolnai Rilkéhez hasonló elfogulatlansággal viszonyul a gyermekhez mint témához. A Műhely-számban közölt Élt egy napot című versében Kosztolányi és Csáth sorstörténeteit ellenpontozza egy rokonuk sírfeliratával, amit a fekete márvány síremlék oldalára véstek. A vers a következő sorokkal zárul ( a szereplők Csáthról beszélgetnek):

„nagyregény volt az élete mondta egyszer talán majd megkísérlem mondtam kivonatolni azt a nagyregényt egy versben:

KOSZTOLÁNYI GUSZTIKA ÉLT EGY NAPOT"

160