Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Elek Tibor: „A szép dolgokat falba kell vésni, hogy meg maradjanak”
hogy a Testvérem, Joábnál is megérezte már, de ennek az ifjúsági regénynek a megírásakor még inkább, hogy sokkal többet hozott magával Szenttamásról, a szülőföldjéről, mint gondolta.13 Számtalan további írói megnyilatkozásában, interjúkban, esszé-, naplórészletekben, s még inkább szépirodalmi alkotásai sorozatában vall Gion a szülőföld meghatározó és kimeríthetetlennek bizonyuló élménykincséről, ezek közül csupán egyet idéznék még itt, amely részben magyarázattal is szolgál a gyermektematikának az egész életművön belüli hangsúlyos jelenlétére: „A szülőföldem egyúttal természetesen a gyermekkoromat is jelenti. Azt mondják, az emberek leginkább a gyermekkorukra emlékeznek. Velem mindenesetre így van. Nem mintha mindenre szívesen emlékeznék vissza. Nem volt kimondottan csúnya gyermekkorom, de nem volt kimondottan szép sem. Izgalmas volt."14 Ezen izgalmas gyermekkor utolsó szakaszából, a szabadkai géplakatosi ipariskolai évekből merített már első regénye megalkotásakor is. Az Engem nem úgy hívnak élményforrása pedig egyrészt nyilvánvalóan az azt megelőző szenttamási, kudarccal végződött egyéves autószerelő-inaskodás, másrészt, inkább csak feltehetően, az (egyik) első szerelem élménye. Az autószerelő-inas munkahelyi megaláztatások, és mai szóval élve, szívatások elleni lázadását, a tizenöt éves kamasz fiú és a tizenhárom éves lány barátság és szerelem között egyensúlyozó viszonyával összekapcsolva, a nem túl izgalmas cselekményt lírai és szimbolikus jelenetekkel dúsítva (az egykori személyes élményektől nyilván el is rugaszkodva) sikerült a szerzőnek a felnőtté válás folyamatát gyermekolvasók számára is átélhető módon, egyetlen, már-már drámai jellegű eseménysorba sűríteni. A történet hitelességét és átélhetőségét megalapozza a jól megválasztott elbeszélésmód: az egyes szám első személyű narrátor saját múltbeli élményeit adja elő úgy, hogy az elbeszélés és az elbeszéltek ideje között nem érzékelhető jelentős távolság, a narrátor számára nem okoz gondot a múltidézés, mintha minden csak tegnap történt volna, kezdettől magától értetődő természetességgel helyezkedik bele korábbi énje pozíciójába. „Hason feküdtem a parton, alig kellett felemelnem a fejemet, hogy szemmel tartsam az R. B. 2286-os hajót" - olvashatjuk mindjárt a mű kezdetén. Azonosulását egykori önmagával jól érzékeltetik a múlt időt hirtelen jelen időre cserélő megfogalmazások (Pl. „Egyből elbőgtem magam. Tovább már nem lehetett kibírni. Mert nálam az a baj, hogyha valaki átöleli a vállamat, és azt mondja, hogy ne haragudjak rá, akkor én mindjárt bőgni kezdek. És most éreztem csak igazán rosszul magam."). Az elbeszélő, aki az utolsó jelen idejű mondatokban árulja csak el, hogy nem is Péternek hívják, ahogy addig szerepelt („Mert engem nem Péternek hívnak. Azt én csak viccből mondtam annak idején Reának. Engem nem úgy hívnak."), nemcsak távolságot nem tart, de többlettudással sem rendelkezik, egyszerű, szikár mondatokkal azt meséli csupán, ami vele megtörtént, s amit gondolt, amit érzett közben. Személyességéhez ugyanakkor némi szenvtelenség, legalábbis érzelmi és értelmezői visszafogottság is társul, ami a kamaszkori helyzettel, látószöggel való azonosulásból is származhat, s ez a befogadói viszonyulások számára is tágabb lehetőségeket biztosít. Számos későbbi Gion-mű elbeszélésmódjának alapsémája formálódik meg ebben a regényben, például a további ifjúsági regényeké is. A néhány nap alatt lezajló cselekményt egy teherhajó érkezése, majd távozása foglalja keretbe. A Duna közeli csatornában munka után fürdőző, fejeseket ugráló (egyébként is egy félkész emeletes ház egyik lakásában együtt lakó, csövező, életét együtt tengető) három fiú közül kettő már a felnőtt létet is megtapasztalta: Pollák nemrég felszabadult autószerelő, H. Sz. Dollár egy címfestőnél dolgozó rajzoló, aki hobbiból, de a jövőbeni 13 Uo. 216. 14 Erdélyi Erzsébet-Nobel Iván: „...izgalmasan kezdődött az eszmélésem a szülőföldemen." In.: Uő: Én otthon vagyok költő. Kis-Lant Kiadó. Bp., 1993. 82. 147
