Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Kántor Lajos: Vörösmarty – Bazilika – Károlyi
tuális érzelmi tartalmakkal. Újra kell hangszerelnünk a nemzeti érzésünket. Objektívabbá és főképp történelmileg végiggondoltabbá kellene tennünk magunkban, hogy mi az, amiben ésszerűen engedhetünk, és mi az, amiben nem, semmilyen áron és körülmények között. Egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől az érdemes megmaradás szempontjait. S persze meg kell teremteni ennek a gyakorlati lehetőségét. A fiataloknál - és most nem a „krémről" beszélek - elképesztők az ismeretanyagban a hiátusok, a sötét foltok. Az elmúlt évtizedek történelemoktatása egyértelműen bűnös. Múltunkat minden eredőjével, minden sminkelés nélkül kell megismertetnünk és tanítanunk, a megítélések és értelmezések pluralista sokszínűségével, eleve rá is nevelve a fiataljainkat az önálló véleményalkotásra - hogy szabadon szelektálhassanak, elutasíthassanak és egyetérthessenek.- Mi a nemzeti-politikai sorshelyzetünk tárgyalásán gyakorlatilag - és nem kevés ideje már - az alperes helyzetében vagyunk; s csupán szeretnénk elérni, hogy ne abban legyünk. Ám ennek az elfogadása sem megy új létezési stratégia nélkül; melynek sarkalatos eleme, hogy a nosztalgiák reálértékét ne becsüljük túl, és kevesebb mazochista vigaszt találjunk a külső kényszerek ismételgetésében - minek eredménye többnyire az, hogy vívóállásban alszunk el. Álmokra természetesen szükség van, folyamatos infúziójuk nélkül kevésbé kutatnánk fel valódi lehetőségeink tartalékait. Álmainkat azonban a helyzeti adottságokból kell megszőnünk. Nem a „mi lenne, ha" tervezgetésében kell fáradhatatlannak lennünk, hanem a „mi lesz, ha" szívós kipróbálásában. Cselekvésben, nem szóban. Az egyre nemesebben megfogalmazott sirám, sajnos, egyre könnyebben csap be a cselekvés csalóka közérzetével. Bori Imre a maga közegében, mint ahogy ezt nemegyszer leírta, elmondta, a Mészölyét alátámasztó tapasztalatokat szerzett. Nem csoda hát, hogy mintegy folytatásaként a Miklós szövegének, az identitás-problémák értelmezésében ugyanoda jut.- Kifejtettem már, most csak ismétlem: az egynemzetiségű közösségek tagjai valószínűleg megengedhetik és megszerezhetik maguknak az önhitt kérkedés gyönyörűségét, az olyan világban azonban, amelyben élek, aligha, hiszen más identitású emberek társaságában - utcán, autóbuszon, üzletben, az egyetemen - azt kell látnom, hogy mindenki más is ember, amellett, hogy egy adott nép fia. És itt hivatkozom egy korábbi jegyzetemre, amelyben a franciaországi emigrációban élő világhírű albán író, Ismael Kadaré véleményét idéztem. Kadaré vitatkozik azokkal, akik a „korparancs" zászlaját lobogtatva, békésebb időkre halasztható luxuscikknek tekintik az irodalmat; szerinte az író nem lehet egyetlen korszaknak, a maga korának a rabja. Az író sok kor állampolgára, ezért kell íróként viszonyulnia korához is, és irodalomról beszélnie akkor is, amikor recseg-ropog a világ sok eresztéke. Látszólag nem tartozik közvetlenül ide, minthogy azonban könyvhéten vagyunk, ahol a vajdaságiaknak is külön sátra van, és itt a Híd lapszámai megvásárolhatók, Mészöly pedig, egykor maga is az újvidékiek megbecsült szerzője, a modern nemzetfelfogás szempontjait fejtette ki az előbb, meg hát Kadaréval egy kitáguló kor- és irodalomszemlélet került terítékre - szóval Sebestyén úgy véli, hasznos lesz, a legfiatalabbaknak különösen, hallgatni még egy keveset Bori Imrét. Egyik utolsó könyvében, az Identitáskeresőben a Híd irodalomtörténeti szerepét foglalja össze, az egyetemes magyar irodalom elmúlt huszonöt esztendejének a történetében:- A „modernizmus" definiálatlan, de nagyon jól látható zászlaját a Híd emelte magasra és lobogtatta meg elhatároló erővel, s jeladásnak tudta ezt a lobogást Déry Tibor és Weöres Sándor, Mészöly Miklós és Mándy Iván, Hernádi Gyula és Tandori Dezső, Juhász Ferenc és Nagy László és Pilinszky János... Még Illyés Gyula is „modem" akart lenni a Hídban, hiszen az Újévi ablak című képversét küldte el. Illyés tréfásan vág vissza, a távolból: 53
