Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Bálint Péter: Szövegközti párbeszédek a „vajúdó Európában”

Fekete J. József szándéka és sorsa egy bizortyos szempontból egybe- és összenőtt az áltata kutatni, értelmezni és „rekonstruálni" vágyott Szentkuthy-életművel. Ez a korábbi törekvéseket is összegző olvasat (Fekete sokáig „olvasat" címen adta közre évtizedes vizsgálódásai és töprengései lenyomatait vékony kötetekben) a Szentkuthy által is sokat emlegetett létezés egészén való töprengés méltóságát, a szenvedélyes létanalízis és írás eltántoríthatatlanságát tükrözi. Ne feledjük, ez a fajta „halálmegvetés" és egy másik ember művéhez való létodaszánás még egy egyetemi könyvtárban kutató, vagy otthonában szellemi tomamutatványt végző irodalmár részéről sem olyan egyértelmű, nemhogy egy háborús körülmények között mindennapi túlélésért küzdő fiatalembernek. Nem véletlen, hogy a lét peremén egzisztáló, magyar állampolgárságától egy miniszteri tollvonással oly fájdalmasan megfosztott író, az oly sok nyomorúságon és megaláztatáson átesett Fekete J. József, a számos aspektusból górcső alá vett Szentkuthy művéből a szigetet emeli ki, mivel saját szorongatott és szorongásoktól terhes életében is egyfajta szigetet: bejárásra való és belakásra érdemes szigetet jelentett és jelent ma is Szentkuthy életműve.

Azt, hogy Fekete J. József vérbeli irodalmár, más szóval nagy könyvfaló, aki számára az egyik olvasmányélmény rögtön kapcsolódási pontot teremt egy másik, esetleg korábban olvasott művel, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Szentkuthy-féle „szigetet" a Fűzi László által teremtett „lakatlan szigethez": a meditáció önmagába fordulásának sajátosan metaforikus helyéhez iparkodik társítani. E szándékát azzal igazolja, hogy a Fűzi László emlegette „új és személyes kapcsolat" aspektusából kívánja értelmezni a külföldön, kiváltképpen francia földön méltó elismerést szerzett írót. Ezt a fajta szigetértelmezését a magunk részéről megtoldhatjuk egy harmadikkal, nevezetesen a Kosztolányiéval, aki az Elsüllyedt Európa kötetében írja az 1927-es londoni levelek egyikében: „a sziget a földtani alakulatok közül a magányos, a különc, a társtalan lény, aki nem szorul másra. Mindenre rányomja bélyegét. Önálló életet él, akár az eleven szervezet". Talán azért sem haszontalan e hivatkozás, mert fényében pontosabban érthető, miért is írta egykoron Radnóti azt Szentkuthyról, hogy „különc", akiről persze bátran elmondható, hogy társtalanságában is az európai hagyományhoz organikusan kötődő lény. (Nem ártana a két világháború közti írónemzedékek igényességével és műveltségével olvasni: együtt és kölcsönhatásában az európai és magyar irodalmat, hogy az unalomig ismételt Proust és Joyce párhuzam helyett valódi fegyvertársait és szellemi testvéreit megmutassuk. Erre inti Fekete is olvasóit; e törekvésben a fiatalabb kutatónemzedék nem kevés aktivitást mutatott.)

Az első világháborút követő kontinentális válsággal (azon belül is az évezredes integritását vesztett magyarság tragédiájával) szembesülő Kosztolányi józanító műve más szempontból is párhuzamot kínál számunkra. A közeli s távoli európai múltat, hagyományt, műveltséget és művészetet faggató Kosztolányi az Elsüllyedt Európáról ír helyzetjelentéseket és levelezőlapokat; a lírikus múltidézéssel és a jelenvalóság tragédiájának érzékelésével mintegy párhuzamba állíthatóan Szentkuthy az orosz megszállást követően a magyarság előtt Bezárult Európa kötetében nyomasztó, torokszorongató, szívbénító képet fest a távlattalan és démoni létezésről. Nem kell hozzá különösebb jóstehetség részemről, hogy kimondjam, ez a sokáig kéziratban porosodó, nem is oly rég napvilágot látott mű, pontos helyzetjelentése és mitikussá növesztett korfestése okán, még sokáig agyonhallgatott, mellőzött kötete lesz az irodalmunknak. Ha majd az Annales-iskola honi hívei komolyan veszik hivatásukat, észreveszik mily sok, hiteles adalékkal szolgál e kötet a moszkovita diktatúra, a háborút követő és Márai által naplóiban is fölemlített „zsidó bosszú", a kitelepítésekkel és listázásokkal megfélemlítés egzisztenciális és lélektani hatásáról. Aligha akad olyan faggatója és értelmezője Szentkuthynak, ennek a „világegészben" gondolkozó és naplóiban kiteljesedő írónak, aki maga is beemel idegen szövegeket saját szövegszöveteibe, citátumokat magyaráz Kari Barth-i rajongással és alapossággal, aki ne esne bele abba az ördögi csapdába, melyet a naplószerű szöveg írása közben állított neki az író, s amely arra kényszerít mindenkit, hogy eleve kommentálja és magyarázza a lét- és korkommentárokat.

Fekete vérbeli irodalmár és könyvfaló voltát az is igazolja persze, hogy egyszerre olvassa a szemlélődése alanyául és tárgyául választott Szentkuthy-művet, az író által évtizedeken át olvasott impozáns mennyiségű opusokat, a róla írott kritikákat és bírálatokat, s magát a világirodaimat. Végül ezen „olvasatok" egymásba hatolnak, kiegészítik és korrigálják egymást, perelnek egymással, és- a másokhoz való viszonyukban igyekeznek meghatározni önmagukat, kiindulási és összehasonlítási pontként kristályosodnak ki. Olyasfajta alkotók esetében, mint Szentkuthy is, nem egykönnyen lehet kikerülni a vonzás- és bűvköréből; az azonosulni vágyás egyben azt a sóvárgást is felfokozza, hogy az ember szellemileg is kövesse választott mesterét, mind olvasmányélményei, mind gondolatszövései, mind pedig az írás gyötrelmeiről tanúskodó vallomás103