Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Borzák Tibor: Szolgálni a nemzetet

lerajzolta pasztellkrétával. Aztán felém fordult, megkérdezte, milyennek találom hamarjában készült művét. Azt feleltem: „Nem lehetne szebb?" Mire így szólt: „Nem szép képet kell festeni, hanem jót." Amit akkor a szigeten rajzoltam, az tetszett neki. A tanáraim is tehetségesnek tartottak, azt javasolták, próbáljam meg a Képzőművészeti Főiskolát.- Megpróbálta és sikerült.- A felvételi vizsgán a legnagyobb mesterek bírálták el a munkáinkat. Sorra nézték a rajzokat, amikor az enyémhez értek, Rudnay megjegyezte: „Minden a helyén van!" Én már attól végtelenül boldog voltam, hogy személyesen találkozhattam a mesterrel, akinek képeit először a Vasárnapi Újság mellékletében fedeztem fel, rendkívül nagy hatást gyakoroltak rám. Rudnay Gyula egyenes tartású volt, határozott ember benyomását keltette, minden mondatából lehetett tanulni. Sikerült a felvételim, mestert kellett választani.- Egyértelműen Rudnayt választotta?- Az én rajzaim Aba-Novák Vilmosnak, Szőnyi Istvánnak és Rudnay Gyulának tetszettek. Rudnayt választottam, így lettem a növendéke 1939-ben. Többek közt Iványi Ödön, Palkó József, Seres János, Xantus Gyula volt az évfolyamtársam. Osztályon belül negyedévenként hirdettek kompozíciós pályázatot, minden évben nyertem én is valamilyen díjat. Jól emlékszem arra, hogy a történelmi témák - Magyarok a St. Gallen-i kapunál - kategóriájában harmadévesként megelőztem a mesterképzős Miklóssy Gábort, aki később a kolozsvári akadémia tanára lett. Ugyanezt a témát festettem meg Firenzében, amiért megkaptam a város díját.- Hogyan került Firenzébe?- Egy magyar fiatalokból álló küldöttséggel festőnövendékeket - köztük engem is - vittek ki az 1942-ben megrendezett szellemi olimpiára. A festészeti nagydíjat Nagy Gyulának ítélték, ő egyéves ösztöndíjjal kinn is maradhatott a firenzei akadémián. Ahogy hazajöttem, Rudnay megkeresett, hogy legyek a tanársegéde.- Mit tanult tőle?- Azt vallotta, hogy a művészetnek nemzetinek kell lennie. Ahogyan a zenében Bartók Béla, Kodály Zoltán, az irodalomban pedig Ady Endre, József Attila. Ha nemzeti jellegről beszélünk, az csak magyar lehet. Az egyetemes művészetet úgy tudja gazdagítani egy nemzet, ha sikerül megtalálnia a karakterét. A magyar művészet egyszerre expresszív és konstruktív. Példának Czóbel Bélát tudnám felhozni. Párizsban láttam egy kiállítását. Sokan őt tartják a legfranciásabb festőnek, de hiába a gazdag színvilág, a laza ecsetkezelés, attól még nem lesz francia, csupán expresszív és konstruktív alkotó.- És milyen az ön által választott „nemzeti jellegű" festészet?- Belülről jön. Nem tudom, kitől származik a mondás, de nagyon találó: „Van, aki azért fest, hogy éljen, s van, aki azért él, hogy fessen." A kettő nem ugyanaz! Az indíttatást, az elszántságot pontosan meg lehet határozni, de hogy a festészet nemzeti jellege témavilágában, technikájában vagy másban mutatkozik-e meg, arra nem tudnék válaszolni. Nem kíván sok beszédet, mindazonáltal elvárja a szókimondást. Talán Rudnay fogalmazta meg a legjobban: „Nem kiszolgálni kell a népet, hanem szolgálni a nemzetet." Én mindig ezt tartottam szem előtt. Sokat számít a környezet is, ahol az ember él. Tornyai János a „nagy semmi", az alföldi táj, Nagy István az Erdélyből hozott balladai hangulat, Rudnay pedig a kirobbanó emberi magatartás képi átörökítésének volt a legnagyobb mestere.- Ön pedig?- Nem az én tisztem megítélni.- Olvastam valahol, hogy B. Mikii Ferencet egész életében a szülőföld iránti „áhítatos tisztelet" inspirálta és adott ihletet a festészetéhez. Egyetért vele?- A környezet valóban nagy hatással van rám. Az élményeimet nem tudom magamban tartani. De hát a művészet arra való, hogy az ember életét gazdagabbá tegye.

81