Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Villányi László: halk töredékek (vers)
álmában felhívja telefonon, de nem hallja mondatait, pedig olyan szép a hangja, mint ahogyan feltűzi haját, a férfi rémülten érzi, eldugult füle, egy régi zoknit keres, tengeri sót melegít, mintha a nő keze gyógyíthatná, elszontyolodott kisfiú, nincs tőle egyetlen sor kézírása, egyetlen festményének részletét sem ismeri, néhány mondatát idézgeti egy másik álomból, amikor még hallotta hangját halk töredékeket ismételget, mert néha elveszíti hangját, s olykor bizonytalan, elhangzottak-e azok a szavak, valóban hallotta-e őket, de képtelen lenne lemondani a majdani kertről, hogy otthonossá váljon a megszeretett hang, madarak éneke gyűljön köré, s éljék a szitakötő, a gránátalmavirág idejét, az ízek teljességét harminc év előtt sétál a záporban, egyre lassabban sétál, kissé félkegyelműnek gondolják, s a nő kislányként nézi a kamasz-férfit, hosszan követve tekintetével, pontosan tudja, az esőcseppek miféle utakat találhatnak a testen, milyen illatok szabadulnak, nem menekülnek hát tető alá, ha majdan utoléri őket a zápor a fürdőkádban áll, amikor megszólal a telefon, így egész valója érzékelheti a szeretett hangot, teste minden porcikája, rajta csorog a víz, mégis a nő fehér bőrét érzi, látja gömbölyű vállának folytatását, hogyan kászálódik össze feltűzött haja amikor elköszön tőle, képtelen buszra szállni, inkább kerülő úton döcög a villamoson, a vasúti pénztárnál hosszan ácsorog a sorban, minden türelmetlenség nélkül, s a kérdésre, meddig kéri a jegyet, azt feleli, reggelig 49
