Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –

Nem gondoltam, csak nem írtam.

De miért nem? Arra vagyok kíváncsi, hogy mi az, ami miatt ez a vonal megállt. Az esszé és a regény ment tovább, ez pedig megakadt.

Soha nem foglalkoztam a költészettel, de rengeteget jelent Rilkétől József Attilán át Pilinszkyig, a legjobb maiakig.

Tehát a verseket szívesen olvasod és fontosak a számodra. A vers olyan műfaj, hogy egyet-egyet az ember szívesen újra elolvas. A regényeidet el szoktad olvasni?

Nem, nem olvasom el.

Van olyan regényed, amelyet szívesen újraírnál, vagy ha most kezdenél neki, akkor másképpen csinálnád?

Hogy lehet egy megjelent regényt újraírni?

Úgy értettem, hogy másképpen írnád meg.

Egy regényt az ember úgy tud csak megírni, ahogy meg tudja írni. Aztán, hogy húsz, harminc, negyven év után mit gondol arról a regényről az élete, a regényírói tapasztalata és mindenféle őt ért behatás kapcsán, az más dolog.

Beszélgettünk már az írástudók felelősségéről is, és Julien Benda neve került elő. Téged foglalkoztat az írástudók felelőssége, ami egyébként sok írót és költőt foglalkoztatott és foglalkoztat ma is. Személy szerint te milyen felelősséget rósz ki magadra? Ez most azért is érdekes lehet, mert már más világ van itt az utóbbi tizenöt évben, mint volt korábban. Most nőtt a felelősség? A rád nehezedő felelősség súlya nagyobb vagy kisebb a rendszerváltás óta?

Azt hiszem, nagyobb és nehezebb lett. A Benda híres írástudók felelőssége-vita akkori néhány éves visszhangjai, és az azóta is több mint fél évszázadon végighullámzó jelenléte a huszadik századi kultúrában, amikor is arról volt szó, hogy ha az író és a szellemi ember...

Ő írástudót mond, klasszikust.

...írástudó, persze, érezze és lássa a kor tendenciáit, jelenségeit, és nyilvánítson olyan véleményt ezzel kapcsolatban, amely meghatározza a felelős viszonyát a korhoz, az eseményekhez, tehát a történelemhez, és saját írói énjéhez. Lényegében erről volt szó, ezen folyt a vita. De az egy más korszak volt. Akkor ezt a kérdést a történelem és kultúra eseményeibe, horizontjába helyezve fel lehetett, fel kellett tenni úgy, hogy nem eleve az eredménytelenséggel és kudarccal nézett szembe az, aki feltette és írt róla. De már néhány évvel később Heidegger például azt mondja, 1936-ban, ha jól emlékszem, hogy a szellemi ráhatás a politikára, a történelemre teljesen elveszett. Ugyanezekben az években Huxley azt írja, hogy a tizenkilencedik században és a huszadik század elején egy regénynek még volt kultúra- és mentalitásformáló ereje, ma már nincs, mondja ezt 1936-ban, pedig akkor talán még volt. Az a lehetőség, hogy az írástudóknak még lehet rávilágító hatása a második világháború utáni kinyíló, bizalommal teli világban, újra napirendre került. Nálunk a rendszerváltás előtti hosszú korszakban ez a szellemi ellenállást jelentette. Ami nem feltétlenül a politikai arénában, hanem a belső identitás őrzésében nyilvánult meg. Ugyanakkor, ha megnézed Ciorantól, tehát a nyolcvanas évek közepétől mondjuk Baudrillard-ig a bölcseleti reflexiókat, akkor kiderül, hogy a szellem, a művészet ebben a minden hamis korszakban mennyire hatástalan. Sokszor a korszakkal szembenéző gondolatok, művek is betagolódnak az információáradat offen- zívájába.

Úgy érzed, hogy te mint író nem tagozódsz be? Te el tudod kerülni ezt?

így érzem. Hogy ez hiú ábránd-e, azt a munkáim döntik el. Mindenki maga döntse el, hogy mi a felelőssége. Az én helyem és feladatom az, hogy őrizzem a szembenéző tekintetemet, és írjam meg, amit ez a tekintet lát. Az író minden mondatával végiggyalogol az életén. Esterházy Péter - aki nem mindig vallotta ezt - nemrégiben gyönyörűen beszélt ugyanerről: minden mondatunk mögé, írta, a teljes életünkkel kell odaállni.

40