Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –
Sándor Iván „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk..."- Várkonyi Benedek beszélgetése* Várkonyi Benedek: Ha az ember olvassa a műveidet, regényeidet, esszéidet, a visszaemlékezéseket interjúkban, az az érzése - nekem legalábbis az volt az érzésem -, mintha az életed 1950 körül kezdődne el. Nagyon keveset beszélsz azokról az időkről, amelyek a háború eló'ttre mennek vissza. Persze a regényeidben felbukkannak ezek az idők, főleg az 1944-es év története és a háborús esztendők, de a gyerekkorodról szinte alig szólsz. Legalábbis ahhoz képest kevesebbet, mint amennyit az 1950-es évektől kezdve. Mi ennek az oka, és milyen volt az a világ, amely azután később afelé vitt, hogy író, újságíró, lapszerkesztő legyél? Sándor Iván: Nem te vagy az első, aki ezt mondja, ezt kérdezi. Nemrégiben került a kezembe Dérczy Péter egyik hat évvel ezelőtt készült interjúja, az első mondata így szólt, „Iván, te szemérmes ember vagy, tulajdonképpen nem nagyon tudunk semmit az életedről". Azt feleltem, hogy valóban, szemérmes ember vagyok, de azt hiszem, hogy mindaz, ami velem történt, kiolvasható a munkáimból, a regényeimből, az esszéimből, a naplóimból. Mégis, valóban lehetett oka annak, hogy a harmincas-negyvenes években történtekről, tehát az életem első tizenöt-húsz évéről az irodalmi köztudat, az olvasó - lám, te is ezt kérdezed - keveset tud. Elmondanám, mi ennek az oka. Idekészítettem az 1996-ban megjelent Tengerikavics című regényemet, amelyben talán először szakadt föl bennem valami ezekből az időkből. Rilkétől választottam mottót hozzá: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk ismeretlen tájak útjaira, váratlan találkozásokra, a búcsúzás perceire, napokra, a szülőkre... Mert az emlék nem minden ám. Ha minden emlék vérünkbe ivódott, ha tekintetünkben és mozdulatainkban is eleven már, ha névtelen, és nem tudni, mennyi az emlék, s mennyi vagyok én, - akkor talán az emlék méhéből valamely ritka órában feltámad egy vers első szava és útnak indul". Vagy persze egy regény első szava. Valóban 65-70 éves kellett legyek, hogy ezeknek az időknek az emlékei úgy szakadjanak fel belőlem, hogy két dolgot elkerüljek. Az egyik az azzal való küzdelem, hogy az idő mindent megmásít. Nem igaz, hogy az emlékező, bármilyen koherens a lénye, a lelkivilága, bármennyi a készség benne, pontosan úgy látja a régmúlt eseményeit, ahogyan megtörténtek. Igen, csakhogy minél később emlékezik az ember, annál nagyobb lesz ez az idő, annál csalókább lehet az emlékezet. Erről van szó. Az én emlékezési „technikám" egyszerre próbálja megcélozni azt, aki emlékezik, és azt, amire emlékezik. Úgy gondolom, hogy így találom meg önmagamat. Én ugyanaz is vagyok, meg más is vagyok, aki voltam, és ha meg tudom magamban ele*A beszélgetés eredeti változata a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztősége Életutak című sorozatában hangzott el. 21
