Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Szuromi Pál: Fekete izzásban
san letorkollta őket, hogy különben is akad épp elég szemét e kaotikus világban. Mi más lenne ez, mint egy szenvedélyes, tűzben égő alkotó drasztikus önkritikája és magasra helyezett szellemi mércéje? * * Igen, az idő talányos, félelmetes sugallata egyre-másra ott ólálkodik Kajári Gyula képein. Számára láthatóan azok az emberi, paraszti figurák a legfontosabbak, akik mögött az évek, évtizedek múlásának komolyabb tétje van. Ebből származik: nála leginkább az éltesebb, korosabb halandók a főszereplők. Ámde tapasztaltság ide, öregség oda: ezek az alakok majd mindig roppant szűkszavúan vannak előadva. Jobbára csak egy- vagy kétszemélyes kompozíciókat láthatunk művein, s a környezeti motívumok is csak a minimális elemekre szorítkoznak. Ami annyit tesz: az alkotó elsősorban az emberi gesztusok kifejezőerejére: lényegében a testbeszéd effektusaira aspirál. Más szóval: egy olyanféle spontán, természetes jelrendszerre, ahol az emberi őszinteség, tisztaság még viszonylag épségben maradt. Minthogy köznapi mozdulatainkkal, tekinteteinkkel alig-alig tudunk hazudni. Annál inkább környezeti, tárgyi tartozékaink felemás megmutatásával. Kajárinál azonban afféle öntörvényű, szinte „világszerű" figurákkal szembesülünk. Olyan alakokkal, akik majdhogynem praktikus ruházatukban, egyszerű arcvonásaikban hordják társadalmi, környezeti hovatartozásukat... [...] S valóban: akár Tornyai alkotói metodikáját is megragadhatjuk gesztikus, felszabadult előadásában. A kiváló előd tudniillik azt vallotta: „A lényeget többre becsülöm az apró- cseprő igazságocskáknál, és azokat iparkodom lázas sietséggel megragadni és tömören letenni úgy, amint az a munka hevében éppen jött, csak addig dolgozván, amíg az érzés vezette a kezet, jól tudván azt, hogy amit azután toldoznék-foldoznék, az csak mesterség, amelyhez a léleknek semmi köze." (Németh Lajos: Modern magyar művészet, Corvina Kiadó, Budapest, 1968. 30. o.) Ez az alkotói program különben Van Gogh, egyáltalán az expresszionisták felfogásával is érintkezik. Ennek ellenére Kajári Gyula eleven, kiábrándult parasztfigurái mögött mintha a kitűnő Nagy István lakonikus, robusztus rajzművészete is ott sáfárkodna. Még akkor is, ha a vásárhelyi szellemű alkotó makacsul elzárkózik a konstruktív vonzatú, szerkezetes komponálástól. Ami jórészt érthető is. Az indulatos, megszállott és igazságkereső művésztől ugyanis mi sem állt távolabb, mint a józanul mérlegelő, korlátok közé szorított beszédmód. Az ő humanisztikus látleletei sokkal inkább harsognak, már-már bömbölnek. Szerinte csak így lehet kivetíteni e népcsoport valóságos keserveit. Kajári művein mégsem látunk felzaklató eseményeket, tragikus szituációkat. Szereplőinek csupán kifejező pillanatképe, mintegy sorsa van, nem pedig lehangoló meséje. Ahogy maga is megvallotta: „Nem kellett nekem azonosulni velük, mert én ugyanabból a világból jöttem. Otthon voltam. Szép karakterek voltak, másfelől pedig kegyetlen drámát éltek át, tudniillik éppen halódtak." (Menyhárt, 23. o.) Úgyhogy egy aszkétikus, tragikus egyéniség és egy hasonló jellegű társadalmi, emberi helyzet különös szimbiózisából ezúttal is hiteles, erőteljes alkotások keletkeztek. [...] Ennyi tragikus hangzatú, erőteljes hatású figurális munka után talán üdébb, oldottabb élményeket kínálnak Kajári tájlátomásai. Annál is inkább, mivel ebben a közegben már a hangulatosabb, színdúsabb pasztellkréták is bőségesen szóhoz jutnak. Csakhogy ne reménykedjünk túlságosan! A komor, balsejtelmű művész lelkülete az elárvult tanyák, a távlatosabb alföldi puszták régióiban is ugyanúgy változatlan marad. Mert: „[...] a tájat én sohasem néztem elvont absztrakcióval [...], ha rajzolok egy tájat, abban biztos, hogy 84
