Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Alföldy Jenő: Egy s más Tandoriról

mesterénél Négy fal között, az nála - mintegy horizontálisra váltva a vertikálisokat - A mennyezet és a padló. Tandori nagy kötetcímadó, s úgy találom, legtalálóbb (összes köte­tére!) a Sár és vér és játék (regény, 1983). Egy pillanatra visszatérve a medvékre - most nem azért, mert azok is hűségét fejezik ki gyerekkori otthonához - Illyés Gyuláné azt jegyezte föl megrendítő kései vallomásában, hogy József Attila azért nem tudta férfiként megigézni, mert őt mint fiatal nőt a medve­szerű férfiak vonzották. Mi azonban más alapon vonzódunk a költőkhöz, és nem választ­juk, hanem eleve szeretjük a medvéket, a súlyosságukért, a nagyságukért, csakúgy, mint a „kicsiket" és törékenyeket a madárcsontúságukért, ha történetesen olyanok. Tandori annyiban (is) rendhagyó, hogy ő a Kosztolányi-értelemben vett „könnyű"-ség kedvéért, mondhatni, gyermekileg szereti a medvéket, akárcsak a verebeket. Visszatérve oda, ahol félbehagytam: hogy is lehetnék elégedett kritikusi vagy elemzői munkámmal, ha ennek az igenis pokoljáró költészetnek nemhogy a legbelső bugyrába, de még a második körébe is alig sikerült behatolnom. Mert pokoljárás az is, amikor „levelet küld" Kosztolányinak Tihanyból, harmincötezer éves csontok fölött afféle „örök dolgo­kon" tűnődve, másként hamleti módon, mint első könyvében, de úgy, mintha az Új évez­red felé Jékelyjéhez („hosszucsontu inkák") is írná, a mélységből („de profundis") feltörő szavakkal. Kérdés, hogy az első lépéseket jól tettem-e meg, s ez - vigyázat - nem túlzott szerénység. Ha ugyanis az első lépést csakugyan jól tesszük meg, akkor szükségképpen el kell jutnunk a másodikhoz és a többihez is. Megállni - azt nem, sohasem; nyugállományú kritikus nincsen, csak elhallgató. Most megint az első lépésekkel kezdem, mintha a folyó vizétől még nedves lábbal először lépnék ugyanabba a folyóba. Költőnk (a mi költőnk? igen, bárkik is vagyunk mi egyenként, azaz valójában? nos, a magyar nyelv művészeiért lelkesedők!), egyszóval, költőnk azért ejti zavarba jó ideje a könnyen zavarba jövő olvasót, mert verseiben (hát még a prózájában!) sokkal több a redundáns elem, mint ahogy megszoktuk a költészetben, amely - joggal hihetjük- éppen ezek kiiktatására hivatott. S hogy mik is azok a redundáns nyelvi elemek? Az Idegen szavak szótára megmondja, de itt és most legyen elég annyi: az, ami a klasszikusok verseiből legtöbbnyire hiányzik, de ami a beszélt nyelvből nem. Tudjuk: első, hamletes kötetében Tandori annyira kiirtotta verseiből a redundáns elemeket, mint még senki, még a klasszikusok sem. Eljutott költői logikával egészen a csöndig, a nullasoros versig, az üres lapig. (Jól emlékszem-e fél évszázados „matek"-tanulmányainkból, hogy a nulla, a zéró irracionális szám, akárcsak a fektetett nyolcas, a végtelen? Úgy alig van fontosabb „szám" ezeknél Tandori költészetében, ahol egyébként minden fontos, a faforgács, a fűrészpor, a törek és a pelyva is.) A hatvanas és hetvenes évek bőven vett fordulója a hallgatás ideje volt. Mintegy három­négy esztendő volt ez a „tartam", hogy a Tandorihoz legközelebb álló filozófusok egyikét, Bergsont idézzem, az egyik legfontosabbat a Töredék Hamletnek idején; később aztán jött Hérakleitosz (a filctollrajzokhoz is), majd Wittgenstein mint A Filozófus, akivel dacolni is lehet, beszélvén olyasmiről, bőven, amiről nem lehet beszélni - de hallgatni sem. A Lét és az Idő filozófiája (ami így, ugye, behozza Heideggert is); nyelvfilozófia; játékfilozófia- Kölcseyvel mondva: „egytől egyig kiegészítő részei annak", amit Tandori művel. Az Hommage-ban említett „váltott lovai" közül a legfontosabbat az Egy talált tárgy megtisztítása első (terjedelemre kisebb) fele után nyergelte föl. Az elhallgatások költészete és a tényleges „hallgatás" éveire elkövetkezett (úgy a második kötet második negyedével) a közlékenység korszaka, mely tart mindmostanában is. Nem a lényeg megkerüléséül, inkább annak meghódításául, négyzetcentiről négyzetcentire, vállalva, ha kellett, a nyelvi homoksivatagot, a jég- és hómezőt is. Kisebb mértékben, mint a prózában, de feltűnt a versekben is számos redundáns elem, még sokkal úgyabbul, mint amikor a színpadi hős 73

Next

/
Oldalképek
Tartalom