Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Alföldy Jenő: Egy s más Tandoriról
mesterénél Négy fal között, az nála - mintegy horizontálisra váltva a vertikálisokat - A mennyezet és a padló. Tandori nagy kötetcímadó, s úgy találom, legtalálóbb (összes kötetére!) a Sár és vér és játék (regény, 1983). Egy pillanatra visszatérve a medvékre - most nem azért, mert azok is hűségét fejezik ki gyerekkori otthonához - Illyés Gyuláné azt jegyezte föl megrendítő kései vallomásában, hogy József Attila azért nem tudta férfiként megigézni, mert őt mint fiatal nőt a medveszerű férfiak vonzották. Mi azonban más alapon vonzódunk a költőkhöz, és nem választjuk, hanem eleve szeretjük a medvéket, a súlyosságukért, a nagyságukért, csakúgy, mint a „kicsiket" és törékenyeket a madárcsontúságukért, ha történetesen olyanok. Tandori annyiban (is) rendhagyó, hogy ő a Kosztolányi-értelemben vett „könnyű"-ség kedvéért, mondhatni, gyermekileg szereti a medvéket, akárcsak a verebeket. Visszatérve oda, ahol félbehagytam: hogy is lehetnék elégedett kritikusi vagy elemzői munkámmal, ha ennek az igenis pokoljáró költészetnek nemhogy a legbelső bugyrába, de még a második körébe is alig sikerült behatolnom. Mert pokoljárás az is, amikor „levelet küld" Kosztolányinak Tihanyból, harmincötezer éves csontok fölött afféle „örök dolgokon" tűnődve, másként hamleti módon, mint első könyvében, de úgy, mintha az Új évezred felé Jékelyjéhez („hosszucsontu inkák") is írná, a mélységből („de profundis") feltörő szavakkal. Kérdés, hogy az első lépéseket jól tettem-e meg, s ez - vigyázat - nem túlzott szerénység. Ha ugyanis az első lépést csakugyan jól tesszük meg, akkor szükségképpen el kell jutnunk a másodikhoz és a többihez is. Megállni - azt nem, sohasem; nyugállományú kritikus nincsen, csak elhallgató. Most megint az első lépésekkel kezdem, mintha a folyó vizétől még nedves lábbal először lépnék ugyanabba a folyóba. Költőnk (a mi költőnk? igen, bárkik is vagyunk mi egyenként, azaz valójában? nos, a magyar nyelv művészeiért lelkesedők!), egyszóval, költőnk azért ejti zavarba jó ideje a könnyen zavarba jövő olvasót, mert verseiben (hát még a prózájában!) sokkal több a redundáns elem, mint ahogy megszoktuk a költészetben, amely - joggal hihetjük- éppen ezek kiiktatására hivatott. S hogy mik is azok a redundáns nyelvi elemek? Az Idegen szavak szótára megmondja, de itt és most legyen elég annyi: az, ami a klasszikusok verseiből legtöbbnyire hiányzik, de ami a beszélt nyelvből nem. Tudjuk: első, hamletes kötetében Tandori annyira kiirtotta verseiből a redundáns elemeket, mint még senki, még a klasszikusok sem. Eljutott költői logikával egészen a csöndig, a nullasoros versig, az üres lapig. (Jól emlékszem-e fél évszázados „matek"-tanulmányainkból, hogy a nulla, a zéró irracionális szám, akárcsak a fektetett nyolcas, a végtelen? Úgy alig van fontosabb „szám" ezeknél Tandori költészetében, ahol egyébként minden fontos, a faforgács, a fűrészpor, a törek és a pelyva is.) A hatvanas és hetvenes évek bőven vett fordulója a hallgatás ideje volt. Mintegy háromnégy esztendő volt ez a „tartam", hogy a Tandorihoz legközelebb álló filozófusok egyikét, Bergsont idézzem, az egyik legfontosabbat a Töredék Hamletnek idején; később aztán jött Hérakleitosz (a filctollrajzokhoz is), majd Wittgenstein mint A Filozófus, akivel dacolni is lehet, beszélvén olyasmiről, bőven, amiről nem lehet beszélni - de hallgatni sem. A Lét és az Idő filozófiája (ami így, ugye, behozza Heideggert is); nyelvfilozófia; játékfilozófia- Kölcseyvel mondva: „egytől egyig kiegészítő részei annak", amit Tandori művel. Az Hommage-ban említett „váltott lovai" közül a legfontosabbat az Egy talált tárgy megtisztítása első (terjedelemre kisebb) fele után nyergelte föl. Az elhallgatások költészete és a tényleges „hallgatás" éveire elkövetkezett (úgy a második kötet második negyedével) a közlékenység korszaka, mely tart mindmostanában is. Nem a lényeg megkerüléséül, inkább annak meghódításául, négyzetcentiről négyzetcentire, vállalva, ha kellett, a nyelvi homoksivatagot, a jég- és hómezőt is. Kisebb mértékben, mint a prózában, de feltűnt a versekben is számos redundáns elem, még sokkal úgyabbul, mint amikor a színpadi hős 73
