Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Bálint Péter: Európa a lelkekben pusztul el
veket írt, s máskülönben hallgatott"), ellenben sem egyik, sem másik nem tekinthető a polgár tipikus és kitüntetett példányának, illetve sokkal kevésbé tekinthető annak, mint Móricz vagy Kosztolányi, Babits vagy Németh László. Emellett Mikszáth, akárcsak a vele sok tekintetben rokon Balzac, nem feltétlenül húzott a polgársághoz sem eszményeiben, sem szokásaiban, bár tagadhatatlanul kíméletlen kritikával illette magát a polgárságot. „Ez a hazugság százada. (...) Én hívő ember vagyok, s mégis ott tartok, hogy már semmiben nem tudok hinni, amit tökéletlen értelmemmel, kezdetleges ismereteimmel, fogyatékos készültségemmel, ennen kezemmel és látó szememmel nem vizsgáltam meg, s nem ellenőriztem". Musset híres regénye, A század gyermekének vallomása, számos kortársat és utódot megérintett, megtermékenyített, s arra ösztönzött, hogy a „saját" századával, vagyis hát a saját maga optikáján keresztül látott, érzékszerveivel fölfogott és értelmével megvilágított századával vessen számot, írja le vallomását, mely ekként egyszerre önéletírás és korrajz, regény és napló, illetve mindezek egyfajta sajátlagos keveréke, attól függően, hogy a személyesség vagy a tárgyilagosság, a festői leírás vagy a töprengés révén a lét bizonyos fokú távolságba helyezése, a bonyolult időhasználat vagy a feszült párbeszédesség uralja-e a beszédmódot. Márai olyannyira saját huszadik századának tulajdonítja a hazugságot, nem véletlenül és nem minden ok nélkül persze, megelőzve ebben a jellemgyöngeségen alapvetően túlmutató, etnikumok és nemzetek, hívők és hitetlenek vagy másként hívők sorsát tragikusan befolyásoló magatartásformát, hogy mintegy önmagát is belelovallja egyfajta hősies ellenálló szerepbe: „Nem tűröm a hazugságot többé, keresztes hadjáratot hirdetek ellene. ... Hol kezdjem? Természetesen magamon és magamban". Az utazásról naplófeljegyzéseket író ember, aki az utazónak abból a fajtájából való, amelyik nem felfedezni akarja az általa meglátogatott helyszínt, hanem benne és változatosságában saját magára és változataira óhajt ráismerni, az őszinteség egy fokát megtartva, önmaga szab határt őszinteségének (a Márai által is sokat emlegetett gide-i őszinteségnek), amely egyszerre szigorú bírálat és személyes hangvételű tanúságtétel, egy maszk mögött elmondott önvédelem és az európai műveltségeszmény melletti bátor kardoskodás. Márai a körmönfont hazugsággal, a tényekkel és mások akaratával szembenézni struccpolitika mögé rejtezéssel, az önáltatással és ábrándkergetéssel, az évszázados politikai manírokba és fortélyokba merevedéssel magyarázza, hogy az európai ember, akinek küldetése és hivatása volt és van e világban, alig egy emberöltő alatt másodszorra is beleszédült a káoszba. Ráadásul a hazugság legveszedelmesebb változata: az önhazugság, az önbecsapás és saját józan paraszti elménk rászedése oly fokon lazítja föl a maradék ítélőképességünket és lelkiismeretünket, amúgy is kikezdett ellenálló képességünket, hogy az ember teljesen elveszítvén énjét, beleszürkül a masszába. Pedig írónk épp ezt az ellenállást tartja az egyedüli lehetséges önvédekezési lehetőségnek a létrontással szemben: „Nem szabad beleegyezni. Nem szabad engedni, mikor a politika, az üzlet, a sekélyes ízlés, művészi, szellemi, erkölcsi kérdésekben a félműveltek gyáva és sunyi lelkendezése, erkölcsi felelőtlensége arra csábítanak, hogy te, az író, a varázsszavak, tehát az ellenállás őrzője, vállald velük együtt a felelősséget tetteikért, cinkosuk legyél, mikor eladják azt a szigorú törvényt, mely szívedben és minden emberi szívben ég, (...) Igazság és Szépség vágyának törvényét". Lélegzetelállító az írói alapállásnak ez az elemi és elementáris erejű programja, amelyik fél évszázaddal leírása után, ha lehet, még időszerűbb és megkerülhetetlenebb a kortárs írók és művészek számára, mint volt megfoga- nása pillanatában. Ezekért az írói útmutatásokért és életbölcseletekért, kendőzetlen ítéletekért és a személyesség révén hitelesített kinyilatkoztatásokért érdemes mindenképpen újraolvasnunk és újra visszalapoznunk Márai könyveit, hiszen nem csupán egy korrajzot árnyaló helyzetjelentések e fragmentumokból építkező szövegek, hanem „létregények": 60
