Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Körber Tivadar: Találkozásaim Bartók Bélával
táncdalokat, az Allegro barbarót, a C-dúr rondát. A Harmadik zongoraverseny magyarországi ősbemutatóját élő közvetítésben hallottam, a nem sokkal később Kanadába emigrált, majd az USA-ban letelepedett, s ezért nálunk ma már alig ismert nevű kiváló zongoraművész, Böszörményi Nagy Béla szólójával. Revelációerejű volt találkozásom a Divertimentóval - egy késő esti rádióadás keretében hallgattam meg, félrevonulva konyhánk magányába. Megragadott dallamvezetésének tisztasága, a lassú tétel mély tragikuma, a finálé más művekben ritkán tapasztalt táncos-ironikus derűje. És persze a zenekari Concertóval. Ez az Amerikában élete vége felé komponált mű már akkor sokak tetszését megnyerte, köztük olyanokét is, akik korábban értetlenül utasították el Bartók zenéjét. Élt azokban az években Békésen egy család: a férfi főmérnök a vízügynél (nagyapám jó barátja), feleségével, fiával és lányával; utóbbiak pár osztállyal jártak fölöttem a gimnáziumban. Hosszabb ideje ismertem már őket, amikor egy beszélgetés során véletlenül megtudtam, hogy ez a szerény, művelt, rokonszenves asszony nem más, mint Ziegler Márta, Bartók Béla első felesége. Élte a csendes, vidéki polgári háziasszony és családanya életét, ő, aki egykor egy nagy embernek volt nemcsak élettársa, de munkatársa, elkísérte többek között afrikai népdalgyűjtő útjára is. Persze így már megértettem zenei tájékozottságát, valamint lelkesedését egy, a rádió sugározta népdalműsor kapcsán. Ezt a felismerést is Bartók-élményeim közé sorolom. Érettségi után Debrecenbe kerültem, az akkori nevén konzervatóriumban (ma Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola) áldott emlékű zeneelmélet-tanárom Szabó Emil volt, aki fiatal korában zeneszerzést Kodálytól, zongorázni Bartóktól tanult. Később a Zeneakadémián egy másik kiváló Bartók-tanítványhoz, Kosa Györgyhöz osztottak be zongora kötelező tárgyra. Mindketten számos személyes emléküket mondták el Bartók művészi nagyságáról, emberi tisztességéről. Ugyanakkor csalódottan kellett tapasztalnom, hogy az a tisztelet és lelkesedés, ami bennem Bartók iránt élt, korántsem jellemezte valamennyi tanulótársamat. Ennek egészen durva és ízléstelen megnyilvánulása volt, amikor egyikük a Mikrokozmosz-kötetek egyik darabjának címével „paprikajancsinak" nevezte a nagy zeneszerzőt. Másvalaki pedig megjegyezte, hogy a Két kép első tétele, az Ideális, úgy hat füleire, mintha már az lenne a Torz! Budapesten sok lehetőségem volt Bartók-zenét hallgatni, végre nem csupán rádióból, élő előadásban is. A Táncszvit, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, A kékszakállú herceg vára, a vonósnégyesek és sok más kompozíciójának megismerése új, friss élményeim közé tartozott, bár - be kell vallanom - első hallásra nem mindegyiket tudtam maradéktalanul élvezni és jelentőségének megfelelően értékelni. Sokat köszönhetek a kiváló zenetörténész, Bartha Dénes előadás-sorozatának, aki a Bartók-zene addig nem ismert mélységeire ébresztett rá. Ismeretes, hogy az ötvenes évek első felében zenei és főleg kultúrpolitikai hatalmasságok körében rosszízű viták folytak Bartók zenéjének megítélése körül, elsősorban ideológiai szempontok alapján. Életművét megosztva egyes „kísérletező, modernista" műveit formalistának, dekadensnek bélyegezték. A homályos értelmű formalizmus kifejezés a legsúlyosabb vádat jelentette, amivel egy alkotóművészt el lehetett marasztalni, akár el is lehetett hallgattatni. (Nemcsak a nyugati „burzsoá" zenére ragasztották rá ezt a címkét, ez lett a sorsa a szovjet alkotók legkiválóbbjainak, így Prokofjevnek, Sosztakovicsnak is.) Hallani lehet manapság olyan megjegyzéseket, hogy egy ideig Bartók zenéje „be volt tiltva". így ez nem igaz, halála tizedik évfordulóján például nagy megemlékezések voltak, zenéje rendszeresen szerepelt a hangversenyek és az Operaház műsorán, magam is láttam a felújított A fából faragott királyfi és a végre hiteles formában bemutatott A csodálatos mandarin operaházi előadását (az elmúlt évtizedek során tucatszámra készültek 50
