Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Bogdán László: Sándor Iván épülő regénye
nyomaimban járok - írja a készülő műhöz szervesen kapcsolódó műhelynaplóban. - Annak a két hónapiak a nyomaiban lépegetek, azokkal együtt, akik nem is gondolnak az egykori lépéseikre. Azokkal együtt, akik szabadulni szeretnének a lépéseik emlékétől. Azokkal is, akik letagadják a lépéseiket, azokkal is, akik akkor még nem is lépkedhettek, ám tudtukon kívül is ma, azokban a nyomokban kényszerülnek járni."6 A történet részleteiben sok túlélő is megjelenik, velük beszélget az író, igyekezve minél hideglelősebb pontossággal felidézni a felidézhetetlent. (Ez itt nem az eltűnt idő nyomában, ó nem!...) Egy akkor tizenkilenc éves szemlélő így idézi fel az akkori eseményeket, még mindig a téglagyár felé hajtott, a fél városon áthajszolt tömeg látványát: „...emlékszem, ott álltam tizenkilenc évesen a nyílt utcán, bámultam, amint tarkóra tett kézzel ment egy menet, körülbelül két-háromszázan lehettek, sárga csillaggal a mellükön, elöl, baloldalt, hátul egy-egy fiatalember karszalaggal, géppisztollyal, összesen négyen voltak, középen két-háromszáz ember, gyerekek, nők, öregek, miután az úttesten mentek, még a villamosok is leálltak, sunyi módon kivártak, csak tessék nyugodtan, mi ráérünk, és ezt nézték a járdáról háromezren-négyezren, ott álltam én is, emlékezik Darvas Iván, néztem mint látványosságot, ha ez a három-négyezer ember semmi mást nem tett volna, csak elindul a menet felé, elállja az útját, akkor azok az emberek életben maradnak, de senki nem indult el, ami megmarad az ilyen élményből, az a mélységes, mardosó szégyen, az, hogy ott voltam, és nem csináltam semmit."7 Egy másik részletben, más vonatkozásban ugyan, de szó esik ugyanerről a ... nevezzük jobb híján, közönyről. Ugyanerről a magatartásról, ami a szolidaritás teljes hiányáról tanúskodik, s ami szűkebb köreimben, Erdélyben, a történelemben előfordul ugyan, de ilyen nagyságrendben mégiscsak ismeretlen, mintha az egymáshoz préseltség, az egymáshoz szorítottság feltételezne bizonyos fajta együttérzést, még akkor is, ha ennek „technikái" a történelemben különbözően ugyanazok, s fedőszóval Babits egyik híres versében egyenesen ravaszságnak is nevezi: „Martinuzzik kora jött el újra. Összeszorított fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság. Máris látom a csukott ajk s nyitott szem hőseit."8 Ez itt akár blaszfémikus is lehet, de végeredményben mire is irányult - két pogány között, az üllő és a kalapács közötti felfüggesztett léthelyzetben ez a politikai „ravaszság"? A megmaradásra, nyilván. A történelem egyetlen szerepet osztott ki tájainkon - a kitelepítések, menekülések, öldöklések szörnyű századaiban a megmaradásét, s ez Dobai Péter találó kifejezésével „borotvagyors szerep volt." De vissza a közönyre: az elbeszélő, nyomozásai közben, az Astoriában találkozik egy fiatal pincérlánnyal, akinek felmenői is az Astoriában dolgoztak már. A szerző eljátszik a gondolattal, hogy náci és svájci hőseinek, akiknek oly fontos szerep jut a történetben és a történelemben, a lány nagyapja hozhatta a kávét, szolgálhatta fel az italt etc... A lányt, ha meg is lepik a szerző (de helyesebb, ha nyomozót írunk) múltra, jelesen negyvennégyre vonatkozó kérdései - a helyszínléshez van szüksége rá -, s ha érdeklik is szülei, ősei előtte ismeretlen, számára elképzelhetetlen, tehát elképesztő történetei, meg is hátrál kissé. Védekezik. (Ez szintén ismerős, 12
