Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Bónis Ferenc: Bartók Béla élete: dramma per musica

négy nap múlva elhagyja Magyarországot, hogy a háborús Európa hat országát átszelve, tengerre szálljon Amerika felé. „Ez az utazás voltaképp ugrás a bizonytalanságba, a biztos elviselhetetlenből" - írta utolsó levelében Müller-Widmann asszonynak. „De nem tehetünk semmit; egyáltalán nem kérdés: így kell-e lennie, mert így kell lennie." Mint zenéjében néhányszor, Bartók itt is Beethovent idézi, az op. 135-ös F-dúr vonósnégyes „Nehezen született elhatározás" című zárótételének mottóját: „Muss es sein? Es muss sein! Es muss sein!"

Október 20-án szálltak Lisszabonban az Escalibur nevű gőzösre, a hónap legvégén érték el Amerika partjait. Magyarországot, Európát Bartók nem látta soha többé.

Este, Amerikában

Átszelni a háborús idők lángoló óceánját, a biztos elviselhetetlenből az elviselhetetlen bizonytalanság felé hajózva: már ez is hatalmas lelki megterhelés a művésznek, kinek szervezetébe a kor veszélyhelyzeteinek legérzékenyebb radarrendszere épült. Örök ellensége azonban, a Végzet - mely hol betegség formájában támadt rá, hol más módon igyekezett őt életének fő csapásáról leszorítani - a nagy megpróbáltatást jelentő útra még elhelyezett számukra egy személyre szóló, külön útakadályt. Csomagjuk, amelyben az amerikai továbbéléshez legszükségesebb holmik voltak (kéziratok, tudományos anyag, fellépőruhák), a háborús helyzet okozta kavarodásban a spanyol-portugál határon rekedt; Bartókék ezek nélkül voltak kénytelenek hajóra szállni, és csak kézipoggyásszal érkeztek Amerikába. Ez szinte lehetetlenné tette számukra az újrakezdést. Ám amikor már végleg elveszettnek hitték a csomagot: négy hónap után hirtelen megérkezett, sértetlenül, hiánytalanul.

Nem ez volt azonban az egyetlen oka annak, hogy Bartók az Óceán túlsó partján nem folytathatta zökkenőmentesen európai életét. Amerikában fizikailag biztonságban volt ugyan, és „ordas eszmék" térhódításától sem kellett tartania. De ez a világ nem az ő világa volt: már nem volt vendég, és még nem volt otthon benne (nem is lett, soha sem). Európában ő Valaki volt, akinek védekeznie kellett a tolakodók ellen; Amerikában nem tolongtak körülötte. Eltekintve néhány jó baráttól és hű tisztelőtől: észre se vették.

Igaz, persze: Amerikát akkor elözönlötték az európai menekültek. Bartókra, a külső viselkedésében oly szerény, a zenén kívüli feltűnéstől irtózó, önmagának soha semmit nem követelő muzsikusra a közvélemény aligha figyelhetett fel. Kétzongorás koncertjeik külsőségeire ők maguk nem sokat adtak, annál többet a hangversenylátogatók. Ezeket zavarta Bartók tanáros megjelenése, mosolytalan, hűvös viselkedése; az, hogy feleségével együtt kottából játszott, és lapozok társaságában lépett a pódiumra. Az értők kicsiny, válogatott társaságától eltekintve, alkalmasint belülről sem voltak felkészülve a Bartókék által nyújtottak befogadására. így a kétzongorás Bartók-estek belefulladtak a zenekínálat tengerébe, ismételt meghívást nemigen eredményeztek; csökkentek, majd teljesen elapadtak. Utolsó együttes fellépésük 1943 januárjában volt; ekkor, Reiner Frigyes vezényletével, a Kétzongorás-ütőhangszeres concerto amerikai bemutatóját játszották New Yorkban.

Nélkülözniük, a szó fizikai értelmében legalábbis, így sem kellett. Bartókról nem feledkezett meg amerikai képviselettel is rendelkező londoni kiadója, Boosey & Hawkes. Kifejezetten Bartókék kedvéért kis koncertügynökséget nyitottak New York-i irodájukban - mely aztán intézte, amit intézett. Az Anglia és az Egyesült Államok közötti háborús postai nehézségek ellenére folytatták a bonyolult korrektúra-fordulókkal járó művek kiadását, és rendszeresen folyósítottak számára zeneszerzői előleget. A Columbia Egyetem, mely Bartókot 1940 novemberében díszdoktorrá avatja, 1941 májusától 194319