Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Bogdán László: Sándor Iván épülő regénye
Bogdán László Sándor Iván épülő regénye Az elején kellene kezdeni, de ki tudja immár, hol is van az eleje. Benne vagyunk. De mindig van valami - egy álom, egy kép, egy kérdőjel, egy meg- fogalmazhatatlan rejtély, amely borzongatóan éppen arra emlékeztet és vezet rá lassan, amelyre nem akarunk emlékezni, amelyet nem akarunk felidézni, tehát leírni, megjeleníteni, ábrázolni sem! Most Sándor Ivánnál a lovasok után- A futár konkrét lovasa, a ködlovas, a szintén sokat lovagoló Orczy, azután a felejthetetlen Rocinante egy megejtő könyvborítóról, ahogyan Daumier megálmodta, hátán a búsképű lovaggal, aki már évszázadok óta lovagol ugyanazon a lepusztuló tájon, amely hogyan, hogyan nem, egyre lepusztultabb lesz? - most feltűnik egy biciklista (!) „November tizennyolcadikán a szitáló esőben elsodor egy kerékpáros a Bem rakparton. A múlt idejű eseményt felváltja a jelen idejű leírás, ezért pontosítsunk: november tizennyolcadikán a szitáló esőben elsodort egy kerékpáros a Bem rakparton."1 Az ütközés és a kölcsönös elnézést kérés pillanatai után a fiatal biciklista visszaszáll kerékpárjára és továbbmegy. „Szorította a kerékpár kormányát, láttam, hogy a keze még így is remeg. De, felidézve ezeket a pillanatokat, bizonyos vagyok benne, hogy miközben ezt láttam, láttam egy másik kezet is, és ez egy másféle kerékpár kormányt tartott (...) nem remegett, lazán fogta a bikaszarvként lefelé hajló kormányt."2 Hogy is van ez?! Az ütközés után elhajtó kerékpáros egy másik (kiderül, ötvennyolc esztendő előtti) kerékpárost idéz fel, aki egy menetet követ, köröz a menet körül, beszélget a menet őreivel, mintha kérdezné is őket, tanácsokat is osztogatna nekik. A menetben van tizennégy esztendősen maga az író is. Vigyázzunk: elbeszélő és elbeszélt én - egy! azonosak?! Amennyiben ez persze egyáltalán lehetséges lehet? Az író azonnal, ott a szemerkélő esőben jegyzetelni kezd. „A megörökítésre irányuló vágyamnál azonban súlyosabb volt a magáraha- gyatottságom és a tanácstalanságom. A magányom azon az úton, amelyen elindultam, a tanácstalanságom a kérdéstől, hogy miért is jöttem ide a zuhogó esőben."3 Sok minden nem derül ki az eddig megjelenő részletekből4 és az ezekkel egy időben kiadott műhelynaplóból5, az viszont, hogy miért jegyzetel és mit is keres ott- igen. Nos helyszínel. Azt a régi fullasztó, élve eltemetett emléket akarja felidézni, amelyet ott a tömegben élt át, anyja és apja kezet fogva, miközben áthajtották őket a városon a budai téglagyár felé, 1944 borzalmas novemberében. Miközben az elbeszélő igyekszik minél pontosabb, szinte minuciózusán aprólékos topográfiai részletezésekkel felidézni az akkori helyszínt, nyomoz. „Az ötvenkilenc év előtti labil
