Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 2. szám - Elek Tibor: Fejek-Szemek-Kezek-Lábak

cáfolhatatlanabb beszéd". Jóllehet, Illyés a költői képre gondolt, de talán mégsem egészen érvénytelen az állítás most sem, ha felidéződik bennünk, az ő portréképeik láttán, az ő „Áron látta besenyőivadék hiúzszemét, mely mindig és mindenütt azt figyelte, miként lehet ezt az országot, e népet megtartani" (Sütő András) és Sütő András szemét látva. Vagy a másik nagy erdélyi klasszikus, akinek költői népszerűsége a Faludyéval vetekedő, Kányádi Sándor szemét követve a fák hegyére, ahol valaki jár, ugyanakkor kópés, játékos villanását is érzékelve, vagy a költőtárs Buda Ferenc komoly, merengő pillantásába feledkezve. (Ez utóbbit megpillantva, egyik könyvtáros kolléganőm így kiáltott fel: Jaj, ugye, hogy férfiakról is lehet szép fotót készíteni!)

Az irodalomban az elmúlt évtizedekben divatossá vált „a szerző halála" elmélet, mely végül is azt hirdeti, hogy csak a szöveg számít önmagában, az író, költő valóságos énje nem érdekes, ismerete nem szükséges a mű befogadásához, értelmezéséhez. Hát ezek a képek olyan írókról, olyan szerzőkről készültek, akiknek a műve és az élete, a szövege és a személyisége szoros, egymást feltételező egységbe áll előttünk - itt is jól láthatóan. Lehet-e, célszerű-e ezeknek az íróknak, akár Illyésnek a művei láttán is, azt mondani, hogy a szerző halott? Ezek a képek azért is jók szerintem, mert azt is mutatják, hogy a szerző (például a fotón látható nagyon okos, a nemzeti és az egyetemes létezés titkain egyként gondolkodó Illyés) él, s immár általuk, rajtuk is, örökké élni fog. Talán lesznek Önök között, akik túl merevnek, statikusnak látják ezeket a portrékat, de talán szándékosan ilyenek, hőseik állnak mozdíthatatlanul az időben, de mindenkori megfejtésre várva, miként műveik.

Egy művészi fotó esetében talán valóban jobban eltekinthetünk az alkotója személyétől, inkább mondhatjuk, hogy a szerző halott, nem fontos, csak amit látunk, de mivel ez esetben láthatóan mégis jó egészségnek örvend, engedjék meg nekem, hogy a képekről mégis az alkotójukra fordítsam egy pillanatra a figyelmüket. Számomra, persze, ezúttal sem az életrajzi tények az érdekesek, hogy Bahget Iskander El Barazinban született 1943-ban, és 1967 óta él Magyarországon, hogy kétszázötven-egynéhány kiállítása volt már Alabamától (1975) a Műcsarnokon (1996) át Damaszkuszig és Kiskunhalasig (2004), hanem azok a meghatározó személyiségjegyek, amelyeket a képekből is kiolvasni vélek (legyenek bár íróportrék, gyerekportrék, szociofotók vagy tájképek akár), a szeretetre méltó nyílt szívű tisztaság, a örökös jó szándék, a szociális érzékenység, a demokratikus gondolkodásmód, amelyekből összeáll számomra az ember. Az alkotóember, aki Szíriából idehonosodott az Alföldre, aki, ha megszólal, hallhatóan töri, ropogtatja még mindig a magyar nyelvet, de a képeiről is láthatóan nemcsak a tájat lakta már jól be, de ennek a tájnak és a benne élő embernek a leikével is éppúgy képessé vált azonosulni, mint a saját szülőföldjével. Akinek már arra is volt szeme, hogy az e tájban élő ember történelmi és aktuális sorsát a szívükön viselő írókban is meglássa. Illyés, Sütő, Kányádi, Buda ugyanis abban is közösek, hogy az ő fejükben mindig azok a fejek és kezek jártak, akik, amik (a nagy egész és a részletek) néhány további képen láthatók. Hogy például mi járhat azokban a fejekben, a nép fiainak, az egyszerű, dolgos embereknek (a Kaszásnak, a Vincellérnek és társaiknak) a fejében, milyen gondok nyomasztják, milyen örömök éltetik őket, hogyan lehetne javítani a sorsukon. Ma már sokan mosolyognak azon, ha azt hallják, hogy valaki nemcsak önmagával foglalkozik, hanem másokért is szól, egy közösség, akár nemzeti közösség gondjait vállalja fel. Pedig azért szép az valahol, hogy voltak és még mindig vannak ilyen emberek. Vagy nem?

És képeiből is látom, hogy Iszkander is ilyen. Mit szorítanak, mibe kapaszkodnak, mit őriznek azok a kezek? Kaput, házat, hazát, gyereket, egy egész sorsot? (Ragaszkodás, Gyermekportré, Cím nélkül)? És mit ölelnek a kezek? Egy marék virágot? Vagy egy marék világot? Világ világa, virágnak virága. Iskander az Ómagyar Mária Siralmat nem biztos,

104