Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Zelei Miklós: Egy tengerjárt magyar
Pontosan az volt a csalétek, ha innen megy külföldi egyetemre, akkor ösztöndíjas diák, állami költségen tanul, akinek minden ingyenes. Ha otthon maradt, akkor meg pénzbe került a családnak. Ilyen káderképzők voltak. Magyartanárként én háromszor részt vettem nyári egyetemen Pesten. Ez úgy működött, hogy minden járás kapott egy keretszámot, hogy egy vagy két pedagógus mehet a nyári egyetemre. Jelentkezni lehetett, az iskolaigazgatónak kellett ajánlania, aztán a járási tanfelügyelőnek, végül a minisztériumnak. Ez ilyen lépcsőzetesen haladt. Én olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy egy kis járásban tanítottam, a Nagykürtösi járásban, ahol nem sok magyar iskola volt, nem voltunk sokan magyar szakosok, és nekem így háromszor megadatott ez a magyarországi lehetőség. Olyan lehetőség volt, mintha én Nyugatra mentem volna, a szabadságot, a kitekintést, a rálátást meg egyebeket figyelembe véve. Háromhetes volt, ebből két hét a tanfolyam, az előadások, egy hét pedig üdülés, kirándulás, tanulmányutak. De indulás előtt fel kellett menni Pozsonyba, az iskolaügyi minisztériumba. Mindenkinek, aki ezen a magyarországi tanfolyamon részt vett. Mindegy, hogy keletről volt, vagy Ipolyságról, fel kellett menni Pozsonyba, és együtt kellett indulni. Én közlekedtem már akkor is Pestre, nyolcvan kilométer, fölültem a nemzetközi járatra, és másfél óra alatt ott voltam Pesten. Pozsonyba meg négy óráig tart nekem az út. De fel kellett mennem, ott megkaptuk az előképzést, az rövid volt egyébként, de mégis, az iskolaügyi minisztériumban meg kellett jelenni. Mózsi Ferenc volt a nemzetiségi osztálynak a vezetője, központi tanfelügyelő. A Mózsi elvtárs falhoz állított minket, mint a katonákat: maguk külföldre mennek, a csehszlovák államot képviselik, mindenkinek kívánok jó utat. De ne felejtsék el, honnan mennek, melyik országot képviselik, kik maguk. Szocialista pedagógusok! Nem kell panaszkodni, nem kell különösebb vitákba bocsátkozni. Én majd megjelenek ott, ellenőrzőm magukat, körülnézek. Utána kiosztották a vonatjegyeket, kimentünk a pozsonyi nagyállomásra, és onnan indultunk, közösen. Olyan is volt, hogy Mózsi elvtárs is velünk jött. A második útnál feltelefonáltam neki, hogy elnézést, Mózsi elvtárs, én már voltam ilyen továbbképzésen, és tudom, hogy ez milyen procedúra, és én most egy honismereti akadémián veszek részt Magyarországon, nem lehetne-e, hogy ott maradok, és nem megyek vissza Pozsonyba, hogy onnan csoportosan jöjjek vissza újra Magyarországra? Hogy gondolja, amikor itt már minden dokumentálva van? Itt van a vonatjegye. El fog veszni! És nem fogjuk kifizetni, ha más irányból jön. Megleszek nélküle, köszönöm szépen. így a második alkalommal megúsztam a kiképzést, a harmadikkal meg már innen indultam. Kettős elnyomás Amit előbb hatvannyolcról, a kezdetekről és a következményekről elmondtam, az úgy csapódott le, hogy először közvetlenül a pártvonalat érintette, tehát azok voltak a szenvedő alanyai igazából, akiket vagy menesztettek a pártból, vagy fölfüggesztették a párttagságukat. Ez a folyamat tartott hetvenöt-hetvenhatig. Voltak ennek olyan áldozatai, akik 1974-ben voltak kénytelenek elhagyni a munkahelyüket, egyetemi, főiskolai oktatók, tanárok, kutatók, tudósok... Nyitrán nálunk a legjobb nyelvésztanárt, Teleki Tibort, 1973- ban menesztették, ha jól tudom, és egy építkezési vállalatnál raktárosként dolgozott, így élte meg szegény a nyolcvankilences fordulatot, akkor rehabilitálták, utána egy évig még 91
