Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Zelei Miklós: Egy tengerjárt magyar
Azt csináltam, hogy hetente gépeltem a szövegeket, tizenötször meg harmincszor, és nyírtam ollóval szét, hogy legalább az meglegyen a gyerekeknek, hártyapapíron. És az igazgatóm aztán három év után rendelte meg az első tankönyvcsomagot. Az itt kiadott szlovák angol tankönyvek a magyar angol mutációi voltak. így tanítottam én angolt Ipolybalogon. A tanítványaim nagy része legalább középfokú nyelvvizsgáig orvosként, mérnökként, tanárként eljutott. A nyolcvankilences fordulat után, kilencvenben aztán következett a nagy nyitás, és akkor most már az oroszt dobjuk el, kell a nyugati nyelv! Előszedtek minket a süllyesztőből. Azelőtt heti két óra volt a kötelező orosz, most heti két óra kötelező angol lett. A magyar középiskolákban általában a németet és az angolt oktatják, a szlovákon kívül. Általános iskolában általában egy idegen nyelv van a szlovákon kívül, vagy a német vagy az angol. Nálunk most Paláston úgy oldjuk meg, hogy túlnyomórészt inkább angolt szeretnének tanulni, de mivel németes is van, párhuzamosan megy. Mindeddig végig ellenségeskedés volt az angoltanítás ellen, mindenki azt mondta, még a kollégák közül is, hogy minek ezzel erőltetni a gyerekeket, és mihelyt valaki elkezdett panaszkodni, hogy ez sok neki, akkor nyugtatgatták, hogy nem kell ezt olyan komolyan venni. 1989-ig megpróbáltam egy párszor kimenni Nyugatra. Nem is Angliába, hanem Ausztriába először. A feleségem német szakos. O szerencsésebb helyzetben volt, mert neki ott volt a Német Demokratikus Köztársaság, járt is kint kétszer, és jól tud németül. De sokat felejtett is, és szerettünk volna kijutni, hát itt van Ausztria. A szomszédunkban lakott Somogyi Katinka bárókisasszony, akinek a bátyja kint élt Bécsben, és ajánlólevelet adott, hogy minket befogad, ha kimegyünk, illetve vendégül lát. A minimális valutát igényeltem a minimális időre. Azzal indokoltam a kiutazási kérvényt, hogy szeretünk utazni, és a szocialista tábor országait már bejártuk, voltunk Lengyelországban, Ukrajnában, Romániában, Bulgáriában, Magyarországon. Hát hova menjünk még? Bezárult a kör. Most már szeretnénk elmenni Ausztriába. Két ízben kérvényeztük, két ízben utasították vissza. Jött a pimasz válasz, hogy vettük a kérvényüket, de azokat részesítjük előnyben, akik még nem voltak kint. Hát még mi se voltunk kint. 1989-ig ez így ment. 1989 decemberében jutottunk ki először Bécsbe, amikor a fordulat után lehetett menni a mi útlevelünkkel is Nyugatra, s nem köllött hozzá semmi más. Azt mondtuk a szak- szervezetben, gyerünk gyerekek, máris megyünk, holnap hajnalban indulunk, péntek vagy szombat reggel korán, és este jöttünk vissza. Faltuk Bécset. A csehszlovák útlevelet fel kellett mutatni, és akkor mindenüvé ingyen bemehettünk! A múzeumokba, a metróba. Amit tudtunk, reggeltől estig megnéztünk, és este jöttünk vissza. Ez volt az első nyugati utam, harminckilenc éves koromban. Azután voltam Angliában is, a balassagyarmatiakkal, egy baráti iskolával. Az igazgató, Meló Feri barátom mondta, hogy ők már harmadik éve szervezik az angol utakat. Az úgy nézett ki, hogy tíz napra kivittek egy busznyi gyereket, és azok ott iskolába jártak napi két-három órát, házaknál laktak, és a szabad idejükben meg különböző fakultatív programokon vettek részt. Először voltam Angliában, s bedobtak a mély vízbe, valahol az Oxford streeten kitettek a buszból, mert nekik a gyerekeket szét kellett vinni, te már felnőtt vagy, itt a cím, menjél. És mellém beosztottak még egy nyolcadikos gyereket, azzal voltam. Világéletében az ember ilyen világvárosban még nem fordult meg. Azt se tudtam, hogyan kell ott utazni, mit kell csinálni. Bementem a metróállomásba, hogy egy metrójegyet kérek. És akkor azt mondja nekem, hogy jó, hova? 89
