Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Zelei Miklós: Egy tengerjárt magyar
nem volt szokva a kistelepülés meg a kis faluközösség. És bizony nem mindig nézték jó szemmel az efféle tevékenységemet. Hatvannyolc-hatvankilencben megalakult a Magyar Ifjúsági Szövetség, megalakultak a művelődési klubok meg az ifjúsági klubok falun. Én létrehoztam a Móricz Zsigmond Ifjúsági Klubot a falunkban, és hát ez már a politika felé való tapogatózás vagy tájékozódás volt, persze inkább közművelődési jelleggel, de ez azzal járt, hogy gyakran elmentem, gyakran szerveztem, és ez nem mindig tetszett. Ezt a parasztember a maga kis erkölcsi világával nem tudta összeegyeztetni. Élőfordult, hogy bejelentés nélkül elmentem valahova, és nem jöttem időben haza. És zárt ajtót találtam, ahogy éjfélkor hazaértem. Apám kinyitotta az ajtót, és bizony megkaptam az atyai áldást. De ezért soha nem haragudtam, a mai napig is úgy elraktároztam magamban, és azt mondom, hogy jó volt, helyénvaló dolog volt. Kelenyén általános iskola alsó tagozata volt, csak első évfolyamtól ötödikig, s a felső tagozat a szomszédban, Szécsénkén működött. Hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik osztályok, mert akkor nálunk már kilencéves volt a kötelező alapiskolai látogatás, úgyhogy oda jártam. Külön élményt jelentett, mert egy falusi gyerekként majdnem olyan szinten éltem én is, mint Lúdas Matyi. A hegyről láttam, hogy azért a falumon kívül is van világ. Ámbár furcsa mód azért nekem sikerült eljutni messzebbre is. Említettem az apámat, aki mindig feltörekvő ember volt, szeretett volna művelődni, kitörni ebből a világból. És amikor 1956- ban lehetőség nyílott, hogy Magyarországra utazzanak, akkor jelentkezett. Szakszervezeti sétahajó bonyolította le az utazást Pozsonyból Párkányon át Budapestre. Mondtam, apám akkor már nem dolgozott a faluban, hanem a falun kívül, és szakszervezeti tag volt. És adódott egy lehetőség, háromnapos hajóút, és elvitt magával mint hatéves gyereket. Első osztályba jártam akkor, és ez az utazás egy fantasztikus nagy élmény volt, a mai napig álmodok erről az útról, a Dunán, hajóval. Azt hittem, hogy a tengeren járunk, úgy is meséltem itthon, hogy tengert jártam hajóval. Volt hát egy kitörésem már, a falu határát túlléptem. Szécsénke is, ahova iskolába jártam, mindig élmény volt. És én mindig vártam a tanévnyitót, tudtam, hogy továbbmehetek egy házzal, hogy Szécsénkén a környező három-négy település gyerekeivel találkozhatok, s ez sok mindent jelentett. Több pedagógus oktatott. Itthon a kis iskolában hozzászoktunk, hogy egy pedagógus keze alatt két-három osztály is tanul, Szécsénkén meg, ugye, külön osztályok, külön szaktanárok. Busszal jártunk, elég korán kellett kelni, reggel negyed hétkor indult az autóbusz, ámbár haza meg korán értünk, mert tizenkettő tízkor már jött. Úgyhogy az egész délután a rendelkezésünkre állt. Tavasztól a tanév végéig meg gyalog, a buszt se vártuk meg, különösen, hogy ha nem volt utolsó óránk. Két kilométer volt, és csodálatos dolog, ahogy a társaság elindult együtt gyalog. Az úton nem kellett félni, nem volt különösebb forgalom. Tavasszal, jóval hóolvadás után, az út mellett nyíltak a gyümölcsfák, a virágok. Később már a lányok is jöttek velünk, a kalandok összeszövődtek, azután meg már kerékpárral jártunk, sok kis élményforrás, mindnek megvolt a maga helye az életemben. Nem kellett ahhoz eget rengető dolog, hogy az ember szép élményeket meríthessen. A kicsiben is meg lehetett akkor merítkezni. És nem kellett félni, hogy elbukik az ember a nagy tengerárban. Foreign language Ezután jött Ipolyság, az ottani magyar gimnáziumban érettségiztem, vagy most már itteni, mert közben ipolysági lettem magam is. Akkor a kilencedik után folytattuk a gimnáziumban, ami hároméves volt. 80
