Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Sándor Iván: A tetthely megközelítése
Mikor éreztem ilyennek a hangját? Azon a régi találkozáson? Akkor, amikor együtt szálltunk le az 1-es villamosról? A felidézett hang segítségével talán megpróbálhatok eljutni annak a történetnek a kezdetéhez, amelyről faggatni szeretett volna? Felteszem a lemezjátszóra Schubert C-dúr vonósötösét. Amióta Karl Lutz naplójából tudom, hogy a hangzásában a végtelenséget érezte, mindig meghallgatom, ha munka közben hajtűkanyarhoz érkezem. Telefonálok a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumba. Megkérdezem, hogy mi a vezetékneve a Györgyi keresztnevű tanárnőjüknek. Az igazgatóhoz kapcsolnak. Tisztázzuk kérésem indítékát. Feljegyzem az Abonyi utcai lakáscímet, a telefonkönyvben megkeresem a számot, tárcsázok. O veszi fel a kagylót? Talán egy férfihangot hallok? Legalább tisztázódik, hogy van férje, netán élettársa, kénytelen vagyok beismerni, hogy kíváncsi vagyok rá. O is akart már hívni, mondja a telefonba, meg akarta kérdezni, hogy megkaptam-e a két fényképet, gondoltam, hogy maga küldte, mondanám, de nem hagyja, hogy válaszoljak, tudja, vág a szavamba, van, amikor már eszembe sem jut, de amikor magára ismertem az iskola előtt, hogy ismert rám több mint húsz év után, kérdezem, az nem olyan sok idő, mondja, tényleg azt gondolja, hogy az nem olyan sok idő, mondom, tényleg, mondja, amikor ott állt az emlékoszlopnál, újrakezdődött minden, mi az, hogy minden, kérdezem, hát az, hogy tudnom kellene mégis valamit, azért küldtem el a két fényképet, hátha, mi az, hogy hátha, kérdezem, és miért nem írt legalább feladót a borítékra, erre nem válaszol, én is hallgatok, hallgatom az ő hallgatását, mintha egyikünk sem akarná megfogalmazni azt, amiről tulajdonképpen beszélnénk, talán éppen ezért világos a számomra, hogy mire gondolhat, úgy érzem, az ő számára is, hogy én mire gondolok, a fotókkal kapcsolatban volnának kérdéseim, mondom végre, jó, rendben, mondja, nem említi, hogy a gyerekét kell különórára kísérnie, nem említi, hogy családi vendégeket várnak, azt mondja, pillanat, meg kell néznie az órarendjét. Megegyezünk az időpontban. De hol? Mondom. Negyedórával a megbeszélt időpont előtt érkezem a Hotel Andrássyba. Gyalog sétáltam át a Ligeten. Körülbelül azon az útvonalon, amit Verával tettem meg. Nincs december. Nincs Aréna út. Késő ősz van. Dózsa György út van. Képzeletben kört rajzolok krétával a Munkácsy Mihály utca és a Délibáb utca sarkán a járdára. Itt feküdt Soproni a véres viharkabátomban. Miután visszamehettünk a vöröskeresztes otthonba, kilopództunk a felügyelővel, aki tudtomra adta, hogy most már a bokámig érő halinakabátot viselhetem, megmutatta, hol érte Sopronit a két golyó. Vajon kiszedték-e belőle? A hajdani vöröskeresztes otthon ötcsillagos Andrássy Hotel. A homlokzaton csak az átalakításhoz elengedhetetlen kisebb változtatásokat látok. A bejárat is 4
