Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - HARMINC ÉVE HALT MEG SZILÁGYI DOMOKOS - Pécsi Györgyi: Kísérlet a világ rendszerbe foglalására
dig átvitt; e kettősség nélkül nincs költészet." 7 Itt Szilágyi Domokos óhatatlanul is saját gigantikus versét jellemzi, amelyet szintén a nagy méret és a monumentális arányok uralnak, illetve fognak össze, miközben a részletek roppant gazdagságot vonultatnak föl, melyek önmagukban nehezen, vagy sehogyan sem kapcsolódnak egymáshoz, de a versegészben mégis organikusan helyük lesz, s új értelmet, értelmezhetőséget nyernek. A hatvanas években a hagyományos lírai versbeszéd és a hagyományos én-pozíciói kimerülni látszanak a Kárpát-medence magyar irodalmában, s e változást érzékelve több válasz születik. Egyik jellemző alternatívát a homofon nyelvű, a vers hagyományos linearitását megtartó ún. hosszúvers vagy hosszúének, a másikat a neoavantgárd ihletésű, alineáris, polifon kompozíciók jelentették. Magyarországon elsősorban az új népi költők hosszúénekekben, egyetlen nyelvi regiszteren megszólalva, a személyiséget fölstilizálva hoztak létre jelentős alkotásokat (Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú, Nagy László: Havon delelő szivárvány). A határon túli magyar lírában azonban a hatvanas években merészebb kísérletek is zajlanak, s nemcsak a nyelvi felszínnek, de a vers szerkezetének a megújítására is kísérletet tesznek. A jugoszláviai (Symposion), a párizsi (Magyar Műhely), illetve a csehszlovákiai (Cselényi László, Tőzsér Árpád) új generáció nem a költői képre és a nyelv hagyományos eszközeire helyezték a hangsúlyt, hanem a hatvanas évek uralkodó európai stílusának, a neoavantgárd poétikájának megfelelően, dekonstruálva vagy elrejtve, megszüntetve a lírai ént, a kompozíció, a szerkezet teherbírását növelték; a vajdasági symposionisták és a párizsi Magyar Műhelyesek pedig már a vizuális költemény felé is jelentős kísérleteket tettek. A versek uralkodó hangja sem a pátosz, hanem az irónia és a groteszk. Az erdélyi Kányádi Sándor lírai modernizálódása is ekkortájt zajlik: az illyési tárgyias lírával rokon tárgyverseknek, illetve a szürrealizmusnak a lineáris időt felszabadító eredményét használva olyan strukturált versszövegeket, félhosszú kompozíciókat hoz létre (El-elcsukló ének, 1952-1968), amelyekben a filozófiai, a kultikus és a személyes idősíkokat egymásba oldva személyesebb módon foglalhatja versbe világértelmezését. Szilágyi Domokost kezdetektől vonzotta a nagykompozíció, már első köteteiben ciklusokat, szorosabban összetartozó szövegegységeket írt (Kis szerelmes himnuszok, Halál árnyékában). A Garabonciás kötet félhosszú neoavantgárd verseiben pazar játékkal szabadította föl a nyelvet, az idő-, térdimenziókat, a konkrét és az elvont jelentéssíkjait nagy jelentéstöbbszöröző funkcióval olvasztotta egymásba, azonban az egyszólamú szöveg, még ha a nyelv mikroszintjén a játékra bőven adott is teret, egyúttal korlátokat is állított. Mindenekelőtt: az avantgárd értelemellenességével szemben Szilágyi változatlanul ragaszkodik a világ racionális értelmezhetőségéhez, a „rend"-hez, pontosabban a világ egészének rendszerbe foglalhatóságához, illetve a vers etikus üzenethordozó funkciójához. A Garabonciás kötet szabad verseinek tapasztalatát most egy korábbi versének technikájával ötvözi, a Bartók-versével. A Bartók Amerikában című nagyszabású költeményében az avantgárdból ismert kollázsolást alkalmazta a hagyományos vers szerkezetének lebontásában, sokféle, különböző karakterű és forrású szövegeket rendelve egymáshoz. Az Emeletek... nagyszabású vállalkozásában szinte gigantikus méretűvé növeszti a kollázsolást, illetve a hagyománykezelésnek, a vendégszövegek alkalmazásának addig ismeretlen technikáját választja (ekkor már, szemben a Bartók-verssel, nem föltétlenül különül el a költő szövege az ún. vendégszövegektől), amelyet a későbbi szakirodalom a szövegköziség, a para- és intertextus fogalmaival ír le, s amely majd a nyolcvanas évek második felétől válik a magyarországi költészet jellegzetességévé, az ún. posztmodern szövegépítkezésben. Szilágyi a roppant sokszínű vendégszövegeket, stílusimitációkat, intertextusokat egy érzelmileg nagyon erősen intonált, az expresszionizmusra emlékeztető dinamikus, áradó szövegfolyamba helyezi, ám ezt a szenvedélyes érzelmi áradást az önfegyelmező értelem szorítja keretbe, illetve a szeszélyesnek, önkényesnek előfordulni 79
