Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
likőröspohárka a világ végéről, egy útmenti fogadóból, egy kávéház füstös mélyéből, a senki földjéről, egy másik világból, melynek legnagyobb hívsága az volt, hogy távolról kéklett és izgatott, és csak vágyakozni lehetett utána. Klára a könyökével törölgette Péter bajuszáról a hópelyhek után maradó vízgyöngyöket. A nő bugyborékolva nevetett, s a férfihez simult. Ilyenkor alig beszéltek. A konyhaasztalig juthattak, a bútor nagyot reccsent, ahogy Klára a peremének döntötte a derekát. A férfi felkapta a sótartót és paprikás üvegcsét, a kredenc felé dobta őket, cseppet sem törődve a zörgéssel. Imre arca izzadságban ázott. A testvére most dönti feleségét az asztalra, ujjai a pongyola övével matatnak. Nem oldoz, hanem tép. Mint egy mészáros, úgy teszi szabaddá az asszony ölét, tenyere a combok belső párnájára tapad, és lassan, egyenletesen tolja szét őket. S aztán a szörnyű hús egyetlen döféssel találja meg a helyét a nő testében. Állat, mint egy állat! Elakadt Klára lélegzete, a férfi a testében nyomakodott. Olyanok ezek ketten, olyanok, gondolta Imre, a testvére és az asszonya, mint két növény. Folyondár és fa. Repkény befutotta törzs. Nem, ez rossz hasonlat. Imre a kabátja ujjába zihált. Kint hóba vetetten állnak a házak, a tetők fehérek, az utak elvesznek, a fehérbe mosódnak, nincs víz, nincs Tisza, nincsenek földek, nincs ég, csak a hó hull. Magányos majomkenyérfa zörög az éjszakában. S a hólepedő fehérét sértő lábnyomnak egyszerre úgy lesz vége, hogy nem folytatódik tovább. Érintetlenül terül tovább a fehér, mert a világ olyan, hogy a nyomok később fáradnak el, mint azok, akik okozzák őket. Része vagy a bűnnek, ha látod, ahogyan megtörténik. Ezek itt, a Szép-ház konyhájában ölelték és harapták egymás húsát. Talán szépek voltak. Talán nem is voltak, a néma, éppúgy kétségbeesett, mint mámorosán lázadó birkózásuknak nem volt látható tétje és célja, csupán az érzékeik ünnepelték magukat. Imre bólintott. Mint két egymásba nőtt mandragóragyökér a föld húsában, egymás mérgei, álmai, egymás hiányai. Szerelem volt ez is, semmi kétség. A férfi fáradtan támasztotta a falat, az ujját harapdálta. Nem léphetett elő az ajtószárny takarásából. Pétert talán nem érintette volna, de Klárára vigyáznia kellett még így is. Péternek a szeme se rebbenne, ha ő váratlanul felfedné az inkognitóját. Péter tűnődve húzkodná a nadrágját, és barátságosan ütögetné a vállát, jól van, testvér, megesett ilyesmi már jobb családokban is. Mozdulatlanul hallgatta végig a szerelmeskedést. Az asszony halkan, félresóhajtva lehelte el a megkönnyebbülést, amivel talán jobb nem lett neki, de újra kaphatott a szabadság illúziójából. Imre arra gondolt, ez nem az a nő, akit ő ismer. Ez a nő nem az övé, erről a nőről nem tud semmi lényegest, erről az emberről csak fantáziálhat, de birtokolni nem fogja, és ő sem ajánlhatja fel magát szerethető és kizsákmányolható gyarmatnak. Pascalra gondolt. Valójában nem is a másikat, hanem a tulajdonságait szeretjük. De ki láthat egy személyiség kútjába?! Péter azt szerette Klárában, hogy az asszony mindig, minden körülmények között megbocsátott neki?! Nyilván elvarázsolta Klárának ez a képessége. Talán azt érezte Péter, hogy az ő személyes nehézkedését, rettentő súlyát, jelenlétének zabolátlan szenvedélyét egyetlen semmi kis fricskával küldhetné, ha így akarná, melegebb égtájakra?! 53
