Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - A vörös és a fehér szamár, avagy a határzónák intenzivitása
A vörös és a fehér szamár, avagy a határzónák intenzivitása Tolnai Ottóval beszélget Virág Zoltán A Magyar Irodalmi Díj átadási ceremóniáján elmondott, nyomtatásban is megjelent és olvasható beszéded (Nem galamb), amely egyszerre több különböző mű körvonalait őrzi, olyan ünnepelt alkotó invenciózus megnyilatkozása volt, aki nem a kisebbségi sors bús pecsétjével a homlokán óhajtotta megköszönni a kitüntető figyelmet és elismerést. Komoly kérdés ez számomra, ugyanis a Móra Kollégium e terméről, ösz- szetéveszthetetlen hangulatáról eszembe kell, hogy jusson, tulajdonképpen itt alakítottam ki, valahogy éppen itt kezdtem el élni ezzel a beszédformával, amely majd a Disznózsírhoz, annak relatív eredményeihez vezet, nem túlzók, s nem azért mondom, mert most ismét meghívott vendég vagyok, hanem mert valóban itt mondtam az első hosszú, élő szövegeket, nagy monológokat, itt adtam elő irodalmi áriáimat, itt estek meg az első hasonló jellegű, parttalan, a kérdésekhez bizony csak nagyon lazán kapcsolódó, terjedelmes interjúk. Kötődöm ehhez az épülethez, igazgatói irodájához (az ott látható könyvekhez, képekhez), konyhájához (ahol mindenkinek megvolt a maga kisdeszkája), vendégszobáihoz, ahol Mészöly és Hrabal, illetve hát az egész új magyar irodalom otthonos volt. Révült megnyilatkozásaimra, ahogy mondtam, élő szövegeimre most kicsit elérzékenyülve gondolok vissza, s tényleg nem tudnám megmondani, hány éve kezdtem, hányszor voltam, beszélgettem itt. Talán az otthoni kínos, fojtogató kötődések, pitiáner ügyek alól való felszabadulás, a kedves barátok- Ilia Mihály, Baka István, Darvasi László, Szajbély Mihály, Mikola Gyöngyi, Szilasi László, Balogh József, Pozsik László, Perovics Zoltán, Orcsik Roland stb.- jelenléte oldhatta meg ennyire a nyelvemet, nem tudom. Emlékszem, sokszor utaltam itt Kosztolányi Virágnézet című kis írására, és tegnap Kecskeméten, ahol hasonló beszélgetésen vettem volt részt, kaptam egy kötetet Pintér Lajostól, és annak a címe juttatta eszembe e szereplések állandó, szolid alapját, ugyanis így szól: Virágnézetünk alapjai, még akkor is, illetve éppen akkor, hiszen Pintér Lajos barátom csongrádi, talán ott a legszebb a Tisza-part, de hát itt is jól érzem a víz-szagot, a Tisza szagát, ha a virág, amelyről legtöbbször szó esett, éppen: a tiszavirág volt... A díjátadáson felolvasott kis szöveggel nem volt a szándékom valamiféle gesztust csinálni. Számomra valóban komoly problémát jelentett az Akadémián egy ilyen díjat megköszönni, vajon mit mondjon az ember ott, Arany János szobájához, s ahhoz a zöldlámpás asztalhoz közel, ahol Bartók ült volt egykor fonográfja mellett, s noha tényleg nem említődött benne a vidéki író, valami Elhangzott Szegeden, a Móra Ferenc Kollégiumban, 2005. április 21-én. 3
