Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - Bakugrások (Balázs Attilával beszélget Ménesi Gábor)
latlan gondolataik vannak, akiket épp én és a hozzám hasonlók frusztrálnak, nagyon szeretnének is előhozakodni ezzel, ám a maradék, hógolyószerű józan eszük még nem engedi. Nem utolsósorban közrejátszott az is, hogy mint ellenzékit kivágtak a háborús propagandát harsogtatni hivatott tévéből, ahol akkor dolgoztam. Többünkkel is ez történt, összefogtunk, valahogy még visszapereltük magunkat, de nyilvánvalóan már semmi jövőnk nem lehetett a háborús médiában. Ki Ausztráliába vándorolt, ki Kanadába, ki Bergengóciába, én emigráltam az anyaországba. Legtöbben Magyarországra telepedtünk át. Hiszen köt ez a nyelv, amelyik mégse olyan könnyen hordozható. Márpedig nem mindegyikünk univerzális témával foglalkozó karosszérialakatos vagy számítógépszaki, netán muzsikus.- Egy másik országban kellett otthonra találnod, beilleszkedned. Előbb a Pesti Hírlapnál dolgoztál, majd a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának munkatársa lettél. Hogyan élted meg azt az időszakot?- Legelőbb haditudósító voltam, mert mégis elmentem a háborúba megnézni magamnak azt a pokoli intézményt, agyamentek irányította eseményt. De nem puskával mentem oda, a horvát frontszakasz horvát oldalára, ugyan nem is virággal, hanem kamerával, hogy gyorsan rájöjjek, bármennyire is az igazság harcosának képzelem magam, inkább hullarabló vagyok. Hát abbahagytam. Közben hogy éreztem magam? Jampecos könnyedséggel azt mondhatnám, volt vidámabb korszakom is, mint ez... amikor tulajdonképpen mégiscsak emigránsként igyekeztem megkapaszkodni az anyaországban, miközben a határon túl véres darabkáira cincálták épp azt az országot, amelyikben születtem, és amelyikben a harmincas éveim dereka fölé értem. Át a határvonalon, át a senkiföldjén, jól hallatszott az agónia, a hörgés és a véres fingás, amelyik túl sokáig tartott egy ember átlagos élettartamához képest, így sokan bele is fásultak, velük együtt a végére én is. Olyannyira tartósra fásultam ebből a szempontból, hogy a Tito utáni Nagy Vezér, Slobodan Milosevic halála semmilyen örömöt nem okozott már nekem a minap, pedig valamikor a többszörös kínhalál legbanálisabb módozatait agyaltam ki számára, főképp tehetetlenség okozta keserű dühömben, amellyel nem voltam egyedül. Megszégyenítő, sokszoros halált kívántam neki, olyannyira banálisát, banálisakat, amelyek lehetetlenné teszik, hogy mártírrá váljon. Aztán most meghalta azt az egyet, végül is banálisát. Lassan meg is halogatnak így a legnagyobb bűnösök, méghozzá úgy, anélkül, hogy személyes pusztulásukkal legalább valamiféle elégtétellel tudnának szolgálni a történtekért. Mert végül is kik lennének a legnagyobb felelősök, ha nem maguk az irányítók, a parancsolok? Ugyanakkor mi is lehetne ez az elégtétel? Talán a bátor és nyílt, maradék szívet és lelket helyrebillentő, mások fájdalmán netán kissé enyhítő vallomás. Ehhez azonban vagy túl gyávák, vagy cinikusak, vagy fanatikusak. Vagy egyszerre mindek. Nyomorékok maguk is, akik még a halálukkal sem tudnak őszintén boldogítani. Szóval, a kérdezett hosszú szakaszt nem könnyen éltem meg, éltem át. Legnehezebben persze a legelejét, aztán többé-kevésbé valahogy egyenesbe jöttek mégis a dolgok. Hiszen maga a széles családom-pereputtyom, amelyik a messzi múltba visszanyúló emlékezettel szolgál, Trianon, illetve a második világháború óta fizikailag több országban létezik, következésképp Magyarországon is. így hát nem jöttem ide rokontalan, és segítő barátaim szintén léteztek itt. Megvolt hát a kéznyújtás. Végül pedig maga a rádió se jelentett számomra ismeretlen helyet. A Magyar Rádióban már előtte sok visszhangos hangjátékom készült, nem voltam ott teljesen ismeretlen. Itt most nem beszélnék arról, hogy a szerencsétlen körülmények folytán miért és hányféleképpen lehet boldogtalan a mai Magyar Rádióban az ember. Összességében hát annyira mégse lehetett szörnyű, csak ne lett volna... ez a fránya háború. Az ún. Jugó-nosztalgiámat meg természetesen az írásaimban igyekszem kamatoztatni, miközben azon működöm én is jobbik alkotói pillanataimban, hogy ennek a lenézett fogalomnak tágabb értelmet adjak, 28
