Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Bakugrások (Balázs Attilával beszélget Ménesi Gábor)

a kerekség se kötelezzen, akkor hát legyenek ezek tojás alakú történetek. Emlékeztetett ez a nyuszicukorkára is, kissé elszúrt húsvéti fészekre akár, meg olyan jólesőn bagatell hangzású. Csak semmi túl szakrálisát, tényleg! Legalábbis a régi értelemben nem. Semmi áhítatos pamasszusi légkört, anyám kínját, semmi hatalmas térdre rogyást az irodalom oltáránál, felindulástól zokogó, egyben alkotóilag bénító főhajtást a szépirodalom szent formái előtt. Egyáltalán ki és miért lenne hivatott meghatározni, milyen tartalommal igyekezzünk megtölteni ezeket - ha ebből a régi képletből indulunk ki: tartalom és forma tökéletes harmonizálásának örökzöld utópiájából. Mivel töltsük fel a kifújt tojást mint üres, rontott gömböt, morfondíroztam, miközben Poundot olvastam. Pound a tökéletes tojásról eszmefuttatott Brancusi egyik szobra kapcsán, s nekem ez a fogalom is nagyon megtetszett, méghozzá a gúnyos másodlagos jelentése miatt elsősorban: íme, a tökéletes „tojás"! Úgy gondoltam, a legjobb tojás-történetem elnyeri majd a magamnak alapított Tökéletestojás Nagydíját, és ezzel nekiláttam, úgy érezvén, mintha csak most nyílt volna ki igazából a szemem erre a világra. Próbáltam kicsit a képzőművészettől koppintani azzal - erre konkrét utalások vannak a Világ-könyvemben -, hogy igyekeztem úgymond egészen profán anyagokból is építkezni, minimális díszítéssel. Némi szemétből akár... Talált darabkákból is változatlanul, de ahol lehet, visszafogottan. Aztán ez a takaréklángon való működés eredményezte a nyelvi bujaság iránt fellobbanó vágyamat, illetve a Szerelem, szerelem című lucskos mondatözönt, ezt a hosszú elbeszélést vagy kisregényt, amelynek monstruózus érthetetlenséggé való dagadását a józan eszem sugallatára adott ponton meg kellett állítanom. A Féderes Manó viszont tényleg külső hatásra készült, nevezetesen az újvidéki Forum Könyvkiadó regénypályázatának sziréndalos hatására, s nyilván ráépült a Cuniculus családi emlékezetére, ha nem is száz százalékban, piócaként mintegy rászopódott az elmondottak hízó tapasztalatára. És lett egyik legambiciózusabb műve egy ifjú szerzőnek, aki minden eltérőségre törekvés ellenére is őszintén vágyta a nyilvános elismerést: a totál szabályosat és szabványosat. A saját szabálytalanságaiért.

— A családi emlékezet újraírása, a családtörténet megírására tett kísérletek és a közbeiktatott betétek erőteljesen vetik fel valóság és fikció, szerző és beszélőik) egymáshoz való viszonyát. Nehéz eldöntenie az olvasónak, mi az, ami valóban megtörtént, és mi a képzelet szüleménye.

— Legjobb az, ha egyáltalán nem sikerül eldöntenie, legalábbis biztosra vehetően nem. Ellenkező esetben túl durvák az illesztések, ügyetlen a varrás, félrecsúszott a ragasztás. Pocsék a gittelés, reklamálható minőségű a lakkozás. Ám nem rossz, ha érdekli az olvasót, hogy hol rejlenek a határsávok, tudniillik az azt jelenti, hogy megfogta a mű. Úgymond fogják, tapogatják egymást. Mintegy rést keresve szexeinek egymással, még ha éppen távol is a konkrét nemiségtől. (Uh, ez egy kicsit túl freudi...) Nem foglalkoznék itt a narrátor elméleti kérdésével, csak annyit mondanék, hogy a valóság és képzelet határait elmosó - ha úgy tetszik, spiritualizáló - technika nyilván megvolt már annál az esti kulturális élményt jelentő, szutykos lábú barlangbeli mesélőnél, ahogy megvolt a tanyasi nagyapámnál is később, régóta létezik a művészetben, nem utolsósorban az irodalomban. Koronként, akár divatként is hol nagyobb a hangsúly ezen, hol kisebb, de mindig van, a dolog él és munkál. És beszélhetünk itt az álom meg a valóság egybedolgozásán túl a borgesi tények és áltények viszonyáról ugyancsak, meg hasonlókról, fikciós, illetve nemfikciós elemek keveredéséről, de sose kérdezzük meg ilyen formában a szerzőt, hogy hát mi ebből az úgynevezett való, meg a szent igazság. Csak ha nagyon és úgy privát érdekel bennünket részletében valami, csaknem kifúrja az oldalunkat, ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy a szerző válaszának egyébként a világon semmi köze a szöveg, azaz az adott mű egészének öntörvényű igazságához vagy hamisságához. Németh Gábor kolléga írta valahol a Király albummal kapcsolatban - számomra roppant megtisztelőén -, hogy a könyv lapozgatása közben majd megette a fene, hogy megtudja, mi az, ami igaz

26