Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - Bakugrások (Balázs Attilával beszélget Ménesi Gábor)
emberi pszichével rendelkező, ám valós állatéletük szépségeivel és rútságaival bajmolódó üregi nyulakról. Nem utolsósorban Maestro Tolnai ún. iktatott nyula, amelyik lepottyan az erkélyről, úgy leli szörnyű halálát, de ezek megírás közben már inkább úgy hatottak rám, hogy én nem így akarom megvalósítani az én nyúl-művem, hanem emígy. Lássuk, milyen is lenne az! Tehát inkább amolyan befordulni tilos táblákká váltak számomra az említett inspirátorok a magam alkotói folyamatában. Egy nagy olvasói felfedezésem volt ebben a konkrét nyúl-szakaszban. Nyilván a saját félresikerült képzőművészeti hajlamom is vonzott hozzá, mégpedig Bruno Schulz a kis drohobyczi lengyel-zsidó író és rajztanár, meg az ő színes, groteszk, ugyanakkor roppant nyomasztó világa a hátravetett idő elméletével és egyebekkel. Nagyon belém rágódott, együtt Schulz tragikus halálával, amelyik ismét elgondolkodásra késztetett esztétika és politika viszonyáról. (Brúnót egy náci tiszt egyszerűen, mint kutyát, lepuffantotta az utcán.) Azt hiszem, ennek a témának is sikerült általam beleírnia magát a Cuniculus alaptörténetébe, még ha első pillantásra nagyon áttételesen is, köszönhetően a tézisregénytől való zsigeri irtózásomnak. Megírtam hát a Cuniculust kb. egy vagy másfél év alatt, bizonyos részeit akár valami transzban, részlegesen automatizált írással, lásd pl. Kerouac, közben nem igazából figyeltem kifelé, vagy már nem emlékszem rendesen. Ám azt tudom, hogy nagyon is úgy dolgoztam ezen a művön, még a legnagyobb lendületben is, hogy ott működött bennem szinte minden, amit odáig olvastam, illetve a megfigyelt módok és technikák, amelyek révén azok irodalmi szövegekké váltak a saját nekifutásom előtt. Ha régen, ha újabban. Ami meg a recepciót illeti? A visszajelzés, hiszem, méghozzá a kimondottan pozitív visszhang sokkal fontosabb egy kezdő író számára, ergo nekem is akkoriban, mint annak, aki, mondjam tréfából, immár a Nobellel kokettálhat, esetleg rég letett róla nagy keservvel. Utóbbi sorstárs kolléga nagy eséllyel már úgyis beleforgolódott a nihilbe, mint Roger nyúl a pácba.- A Cuniculusra szinte valamennyi későbbi művedben találunk visszautalást. Úgy tűnik, mintha állandóan - mint valami kezdőponthoz, origóhoz - vissza kellene térni az első könyvhöz, az induláshoz, hogy érvényes új mű születhessen. Fogarassy Miklós írja egyik kritikájában, hogy „Balázs Attila egész íróságával - Újvidéken és Budapesten egyaránt - voltaképpen egyetlen művet ír: a szerző életének és fantáziájának egymástól bajosan elválasztható regényét." Mellé helyezhetjük egy másik recenzens, Orcsik Roland megállapítását is: „A szerző müvei egy ösz- szefüggő egészt alkotnak, ám a bábeli toronyhoz hasonlóan ez sem tud soha elkészülni, mert a csúcs előtt folyton összeomlik. Ugyanakkor ez az összeomlás ad lehetőséget arra, hogy a könyvek egymásra szinteződjenek, egységes világot hozzanak létre." Milyen helyet foglal el az életműben a szerző szemszögéből, huszonhét év távlatából a Cuniculus?- Nyilván a kedvenc mű szerepében pöffeszkedhet, ha tán nem is a legjobb művében. De nem kellemes érzés ilyet mondani, mert kicsit olyan ez, akárha az ember a saját gyermekei között próbálna válogatni. Aztán mégse olyan, a viszony mégis és mindenképp: erősen szubjektív. Túl szubjektív a semleges ítéletmondáshoz. Mindenesetre hiába „nyúlregény" a Cuniculus, valószínűleg a legbátrabb, legvakmerőbb könyvemről van szó, legalábbis ha arra gondolok, mekkora lelkesedéssel, ugyanakkor milyen kevés írói tapasztalattal, mondhatni pofátlansággal rontottam neki akkoriban az általam tömegével avíttnak tartott elbeszélő irodalom különféle ócska eszközeinek és kiürült formáinak. Oh, dühöngő ifjúság, amely az utóbbi édes madarává szelídül? Van ez a reális félelem. És van egy szerkezet, vagy nevezzem tettek sorozatának, pályán való csaknem kényszermozgásnak, márpedig ez az állandó visszatérés, és ami jön megint, ami azon túl következik. És ha az író végérvényesen kilép a buliból, agyő, a szöveg mintha folytatná ezt a mozgást, legfeljebb mások elméjében. Non finito. Legalábbis addig, amíg egyáltalában foglalkoznak vele. De ha már a világon senkit nem foglalkoztat, akkor nem tudom, merre mozdulhat a textus. Akkor vele kapcsolatban nyilván e kérdés is érvényét veszíti. Meghal a szöveg, 23
