Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Orcsik Roland: A szóban halmozódó vég
szó erkölcsi dimenziójára próbál rávilágítani. Ráadásul az említett költemény csak látszólag vet fel erkölcsi kérdést, nagyobb teret kap a félelem megidézése, erre utal a visszatérő kezdő sor is: „Félek!". És ez semmi esetre sem hozható összefüggésbe a Koncz által is megírt kötelező Tito-verssel, amit egyébként nem vett fel a köteteibe, és a mostaniban sincs benne. (Egyébként a hermetikusnak tekintett Branko Miljkovié is írt többedmagával Tito-, illetve Jugoszlávia-verset.) Természetesen a symposionisták által angazsáltságnak nevezett társadalmi elkötelezettség baloldali eszményektől terhes. Ám ez a baloldaliság - ha ideológiailag nem is problémátlan - nem mosható össze az akkori magyarországi diktatórikus baloldallal. Ahogyan a francia baloldali értelmiségi diákmozgalmak és azok szimpatizánsainak (Sartre, Gide, Derrida, Foucault, Kristeva stb.) eszményei is más jellegűek a Rákosi-, illetve a Kádár-féle demagógiához képest. Említettem már, hogy Koncz életében két önálló kötetet adott ki. Ezek eljárásaikkal, szabad felfogású, de a kötött formákkal is kísérletező formatudatukkal viszonylag egységes képet mutatnak. A motívumok gyakran ismétlődnek, s hasonlóan ellentmondásos szövegkörnyezetekben bukkannak fel. Emiatt nem értek egyet a mostani kötet szerkesztőjével és utószó írójával, Toldi Évával, aki azt bizonyítja, hogy: „Első kötetében Koncz Istvánnak még sok gondja akadt a tájjal." A táj metafizikus kérdéssé, kétellyé és alapmotívummá tétele mindkét kötet esetében megtalálható. Ez a motívum csak a korai költeményekben jelenik meg egyszerűbb képben. A mostani válogatásnak épp az a nagy érdeme, hogy egy költői világ alakulásán keresztül nyomon követhetjük a modem-posztmodem nyelv-, illetve versfelfogás formálódását is. A fentiek alapján Koncz költészetét a „láthatatlan" egyetemes magyar irodalomtörténetben mindenféleképp a „nyelvi fordulat" előfutárai és megtestesítői közé sorolhatjuk. Megelőzte és inspirálta a symposionista líra kialakulását. Tandorival egy időben dolgozta ki szövegkísérleteit. Munkássága eddig csak a vajdasági magyar irodalomtörténet-írásban van nagyjából feldolgozva. Magyarországon kevesen és keveset írtak róla. Úgy tűnik, az sem elég JEL-zés, hogy a Franciaországban élő Nagy József rendszerint idéz költeményeiből a ritkán megszólaló táncszínházában, ahol a festő Dobó Tihamér és Tolnai Ottó mellett Koncz szintén része a Nagy-féle Kanizsa-mitológiának. Nagy mulasztás volna a süllyesztőben hagyni. Néhány poétikai eljárása, ha nem is változtatná meg lényegileg, de mindenféleképp árnyalná a második világháború utáni költészetünkről kialakított képet. Akárhogy is, a Foucault-féle archeológiái könyvtárban mindenféleképp ott a helye. Egyelőre azonban könyvei - a mostani is - nehezen talált tárgynak tűnnek. Köteteit Magyarországon - a többi vajdasági magyar szerzőhöz hasonlóan - nem lehetett és nem lehet beszerezni (csak néhány könyvtárban lapulnak a poros homályban). A mostani, eddig legteljesebb és a filológiai hiányosságok ellenére (vö. Utasi Csaba: A sietség ára, Híd 2006/5.) igényesen elkészített zEtna-kiadású könyve is fellelhetetlen, s nemcsak Magyarországon, a Vajdaság nagyobb városaiban is egzotikumnak számít. így a kritikus mostani helyzete meglehetősen visszás, valami olyasmiről írt, aminek nem lehet utánanézni, utána-olvasni, kézbe venni. Toldi Éva a már idézett utószavában azt írja, hogy Koncz lírája: „ma is élő, hatni képes, erőteljes költészet, melynek újraolvasása új felismerésekhez vezetheti a ma induló alkotó nemzedéket is." Attól tartok, amennyiben a kiadónak nem sikerül megoldania a terjesztési problémákat, Koncz szépszomorú hasonlatával, kérésziétű (Kanizsai tájkép) sorsot vet a kötetre, amitől úgy tűnik el az olvasói tájképből, „mint jelentéktelen részlet / a festő emlékezetéből" (A Tisza partjánál). Pedig ez a jelentéktelen részlet az utóbbi idők lényegi történéseire kérdez rá, úgy, ahogy azt csak versben lehet. (zEtna, Zenta, 2005) 129
