Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Lengyel András: Kosztolányi-dubiózák
és olvasásába. A lángoló világ fölött kormosán és feketén füstölögnek ezek a szavak. Nincs innen semmit se vámunk. Ma már a legangyalibb békebarát is a kardban kénytelen bizakodni, egy soha sem látott és ismert hadvezért vár, egy katonai lángelmét, ki ezt a sohasem látott és ismert háborút valahogy befejezi. Pesti Napló 1917. július 5. A német költők hallgatnak A politika ellen A háború - mindenütt a világon - hallgataggá tette a költőket. A rombolásnak és az ostobaságnak ez a reménytelen korszaka végre beigazolta, hogy az igazi értékeknek nincs védőszavuk a sötétség igazolására, csak azoknak a Dichter für «/leseknek, kik a békében is eladták magukat a legelső szatócsnak. Nagyon érdekesnek és nevezetesnek tartjuk Hermann Hesse-nek azt a nyilatkozatát, melyet Bernből, Svájcból küld a Frankfurter Zeitung-nak. Cikkében a költők politizálása ellen ír, sokszor a maga nevében beszél, de úgy érezzük, hogy minden értékes német költő gondolkozását tolmácsolja. A háború kitörése óta a jobb német költők hallgatnak, a megtévelyedett, öreg Dehmel-1 kivéve, kit a háború megtanított arra, ami: a békében nem tudott, lapos, gyenge verseket írni. Hermann Hesse nyilatkozatának nevezetesebb részei így hangzanak: „A legjobb költők hallgatnak. Ha egy költőt arra kérnek, hogy újra hallasson magáról, akkor ne várjanak tőle tudósítást. Semmi tudósítani valóm nincs. Soraim épp úgy jöhetnének a Szinuszból, mint Bernből vagy valami puszta szigetről. Ilyen szigeteken élünk mi most, költők. Nem mindenki tud ágyúk és napi tudósítások közt hallgatóságot szerezni a verseknek és a gondolatoknak. Ehhez járul az a tapasztalat is, amit minden becsületes ember megszerzett a háború folyamán - hogy nem akadt igazán becsületes érzület és jellem, melyet a leghalkabb nyilatkozatra meg ne támadtak volna a vezércikkek, rá ne kiáltott volna a gúny, sárba ne ráncigálták volna a tett hősei a hazaszeretet és más események nevében. Tudom, hogy már nincs így, és nem érzelmes szükségből emlékszem vissza a példátlan beszéd és gondolat-rabságnak erre az idejére. Ellenkezően, az a kevés szitok, amit kaptam, már nem fáj, sőt üdvös is volt, gyümölcsöket is hozott. Többek közt azt is elértem, hogy leszoktam a beszédről. Mi, költők azelőtt ahelyett, hogy padlásszobákban laktunk, kenyérhéjat ettünk és a nyárspolgárok fejére köptünk volna, kellemes, majdnem társaságbeli urak lettünk, kik a napi kérdésekhez hozzászóltunk, számos sikerült élcet és kedves iróniát mondtunk. Ha valami is ösztönözne arra, hogy csak egy pillanatra is megegyezzek a nyárspolgárnak a háború istenítésére vonatkozó bárgyú és káromló prédikációjával, akkor ez az ocsúdás az, ez a csömör, ez a hirtelen elkülönülés a kötekedő krakélerek világából, akikkel már majdnem egy gyékényen árulunk. Ez megérte, ez élmény és mélység volt - ez a megismerés, hogy nem ismertük helyzetünket, hogy csak szerepet játszottunk, hogy ártatlanságunkban olyan »kultúra« szolgálatába szegődtünk, melyet alapjában megvetettünk és négerszerűnek tartottunk. Röviden, a »rothadt béké«-ből bennünk is volt valamicske. Most ez már nincs meg. És ha költészetünket és szellemi világunkat tekintem, nem borzaszt meg alacsony volta semmiképp, mert tudom: a legjobbak hallgatnak. Puszta szigeteken ülnek, a tömegtől és a nép haragjától sok század távolságában. Érzik, semmi értéke sincs, hogy együtt ordítsanak a többiekkel vagy hogy védelmezzék az igazukat..." Pesti Napló 1917. augusztus 9. 101
