Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Lengyel András: Kosztolányi-dubiózák
azokat is ünnepeljük holnap, kik távolmaradtak, a férfiakat, kik redőbe vont homlokkal egyelőre félreálltak, és erejüket új harcokra tartogatják. Végzetes napokat élünk 1917 nyarán. Az ellenség fondorlatai még mindig nem értek véget, a háború még mindig dühöng, új és új meglepetések tanúi leszünk. Vajha a király igaz és jó munkásokat találna az új emberekben, fegyvertársakat a békéhez. íme az érzésünket és a gondolatunkat ebben a pár szóban foglalhatjuk össze. Nevetve temetünk, pirossal gyászoljuk azokat, akik elmentek, és aggódó figyelemmel nézzük a jelent és a jövendőt, azokat, akik jönnek. Pesti Napló 1917. június 15. A béke reklámja Ma arról beszéltek a képviselőházban, amiről a családi otthonokban, a kaszárnyákban, a lövészárokban folyik a szó: a békéről. Jobb- és balpárt kezet adott egymásnak, kölcsönösen elismerve, hogy a béke a legfőbb jó, és a háború a legfőbb rossz. Érdemes ezt följegyezni? Egy gyülekezet elfogadja ezt az igazságot, hogy a nappal világos és az éjszaka fekete. Nekünk mégis élmény a megállapítás, mert nem is régen azt állították a nyilvánosság előtt, hogy nappal sötét van, az éjjel pedig tündökletes fény, azt bizonyítgatták, hogy a béke csúnya, kárhozatos, rothadt és a háború szép, magasztos, edző. Nevezetesnek tartjuk tehát a vélemények megegyezését és azt a jelenséget, hogy ma már a háborús szónokok kémek szót félreértett és egyesek által talán el is csavart kijelentésük magyarázására, valamint egykor, a háború első dermesztő éveiben a békeszónokok voltak kénytelenek ezt-azt hozzáfűzni emberbaráti megjegyzésükhöz. Gróf Károlyi Mihály pedig, ki elejétől fogva a fehér zászlóra szegezte bátor szemét, nyíltan kijelentette: a békét nem elég titokban akarni, de harcolni, küzdeni, verekedni is kell érte. Három évig mindenki karddal próbálta meg ezt, de ma, hogy ezáltal mindjobban eltávolodott, más fegyvert kell keresnünk, mint a kard, a nemzetközi megértést. Ezt pedig minden kimondott békeigével előmozdítjuk. A békének igenis reklámra van szüksége. Ne nézzük le a szavakat és ne féljünk tőlük. Tévedés azt hinni, hogy az ellenség talán az egységünk megrokkanását olvashatja ki belőlük, akkor, mikor úgyis nyílt titok, hogy az egész világ békéért liheg, és a francia kamarában szenvedelmes jelenetek játszódnak le a gyilkos tábornokok miatt, az olasz parlamentben egyesek már követelik az azonnali békekötést, az orosz kisebbség tüntet az új offenzíva ellen, a német birodalmi gyűlésen pedig egy német képviselő a kancellárt teszi felelőssé a háború hosszú voltáért. A békevágy hangoztatásával nem az ügyünknek ártunk, de a háborúnak, egyes-egye- dül ennek az intézményes szörnyűségnek. Ezt pedig minden alkalommal meg kell tenni, habozás nélkül. Hiszen évekig ki sem volt szabad ejtenünk szánkon a béke szavát, csak süketnéma jelekkel mondhattuk el, le sem volt szabad írni, csak titkos betűkkel, az emberiség pedig a szellemi szolgaság ideje alatt valósággal agyalágyulttá vált. Eddig annyi megtévesztő kotyvalék satnyította és rontotta a testét, hogy ma világszerte reklámcédulákat kellene nyomatni a béke mellett, melyben fel lenne dicsérve, mint egy jogtalanul rágalmazott iparcikk: „Tessék megpróbálni... A béke elsőrangú... Nem szédelgés..." Annak idején a háborúnak is reklámot vertek, síppal, dobbal, pálinkával, virággal, beszédekkel és mérgezett cikkekkel. Meg kellett fordítani az emberek természetes gondolkozását és nemes életösztönét az ellenkező irányba. Ezért lett a fehér fekete és a fekete fehér. A háború első napjaiban például felküldtünk a cenzúrának egy svéd elbeszélést, 97
