Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinston rugói
Otthon elterült az ágyon, félig álomba merült. Arra riadt, mintha kopogtak volna az ajtón. Tíz óra elmúlt. Fülelt, hátha újra hallja. Fölugrott és kilökte az ajtót. Az előtérben égett a lámpa, csend volt. Kiwi ajtaját figyelte, de onnan sem szűrődött ki hang. Ellenben a harmadik ajtó körül, mely Kiwi és az ő lakrésze között állt, fénycsík húzódott. A lépcsőház világítása kialudt. Valentin kitapogatta a falat, hátha fölrakták a névtáblát. Nem volt rajta semmi. A villany hirtelen kialudt a keret mögött, Valentin gyerekes gyorsasággal visszaugrott a lakásba és behúzta az ajtót. A kulcslyukon át próbált kinézni, de a kinti fül rá volt hajtva. Futólépteket hallott a lépcsőn, sietve az ablakhoz ugrott. Az utcán a lámpák sárga fénye vibrált. Ebben a pillanatban a kapun magas férfi lépett ki, táskát szorított a hóna alatt. Valentin csak a hátát látta, ami olyan széles volt, mint egy asztallap. Meg mert volna esküdni, hogy ez az a férfi, akitől olyan nagyon tart, akivel első éjszakáján és a fénymásolónál találkozott. És hirtelen eszébe jutott Flüelen határtalan ajánlkozása. A férfi eltűnt a Szent Menyhért árnyékában. Hát, persze, gondolta Valentin, nem értik, miért vagyok még itt, mikor minden számítás szerint rég távoznom kellett volna. Ez viszont azt jelenti, hogy az öreg Hurut is be van avatva. A kérlelhetetlen és durva öreg, aki összetöri a legkeményebb fából faragott írót is. Zavart okoztam a gépezetben, minden jel erre mutat. Valentin akkor éjjel nehezen aludt el, izgalomban tartotta a játék, mely közte és az Alapítvány között folyt, s eddig nem várt fordulatot vett. Rájött a játék- szabályokra, megtalálta a szerepjáték mozgatórugóit, s ettől kezdve övé a kezdeményezés. Ugyanakkor mindaz, amit megaláztatásában átélt, s ahogy túltette magát rajta, számára nem tartozott a játszmához, úgy gondolta, olyan nem várt lelki teljesítmény, amit csak magának köszönhet. Képes volt módosítani a totális vereséget, és vert helyzetéből fölállni. Életében először tapasztalta, hogyan változtatható a világról alkotott kép a reá vetett tekintetben. A gondolatok nem hagyták nyugodni, villanyt gyújtott, fölnyitotta a füzetet, s minden jelentkező mondatot leírt. Félóra alatt úgy kimerítette az izgalom, hogy másnap délelőtt tizenegyig mozdulatlanul aludt. Reggel első dolga volt újraolvasni a jegyzeteit. De már korántsem voltak olyan izgalmasak, mint az éjjel. Mondatok voltak, mögöttük valami homályos fedezék. Éppúgy változik a világ értelme, ahogy a mondat tartalma éjjel és nappal között, gondolta Valentin, s némi csalódottságot érzett tegnap még gigantikusnak tűnő teljesítménye fölött. Nehéz ekkora ugrásokat elviselni néhány óra leforgása alatt. S akkor Benre gondolt, hogy elküldi az új jegyzeteket lefordítani, de mégsem kapcsolta be a gépet. Nem szabad kiadni pillanatnyi átalakulásom az Alapítványnak, gondolta Valentin, majd a végén, egyben kell látniuk mindent. Az az érzésem, túl nagy tempót diktálok magamnak, nem hagyok elég időt arra, hogy beérjen a változás, használni akarom azonnal, szüretelni egyből, s ettől idő előtt kimerül, és kimerülök én is. Nem akarhatok valamit elérni, ha az nem akar elérni engem. Az akarásnak, még ha nem is mindig nyögés a vége, de szuszogás, hogy akkor ezt is megcsináltuk. És ez így nem jó. Az ösztöndíj is attól szép, hogy 72
