Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinston rugói

- Nem igazán. Apróságok, nem merném azt mondani, hogy jellemzőek.- Most szerénykedik.- Ellenkezőleg. Olyan nagyképű vagyok, mint még soha. Mégis csak erre futja.

A pincérnő kihozta a számlát, Franziska fizetett, fölállt az asztaltól, kezet nyújtott.- Isten áldja - mondta.

Valentin nem fogadta el a kézfogást.- Ne így! Holnap mit csinál?- Elutazom - mondta a nő.- Vissza a száműzetésbe?

Franziska elnevette magát, megfogta Valentin kezét, megrázta, mint egy rongybabát, aztán sarkon fordult és kisétált a székek között.

A pincérnő karba font kézzel nézte Valentint a pult mögül.

Egy közeli fára feketerigó szállhatott, és valamit nagyon el akart mondani, be nem állt a szája reggel hat óta. A harangok is megkondultak, rázták az ágyat, a falakat.

Valentin füttyszóra, harangzúgásra és erős dohányillatra ébredt. Fölült, az ágy dohányszemcsékkel teleszórva. Füle mögé nyúlt, ahová tegnap a cigarettát dugta. A filter a kispárna gombjára akadva lógott. Lerázta a földre, lesöpörte. Fölhúzott térddel ült az ágyban, a tó felé futó fényes utcára nézett, a másik, hegy felőli ablakban még sötét volt.

Fölállt, állva az asztalra támaszkodott, új lapot hajtott a noteszben, és följegyezte pár szóval az estét. Nehéznek érezte a lábát, karját, a csontjait, mintha Franziska az este minden súlyt átadott volna neki, ami idáig nyomasztotta.

Valentin hosszan állt a forró víz alatt, a fürdőszobát sűrű pára lepte el. Megtörölközött és felöltözött, találomra elővett pár dobozt a hűtőből. Sajtot, paprikát, kenyeret szelt, s valahogy minden falatban ugyanazt érezte. Eszik és eszik, de nem telik a gyomra.

Visszapakolt a hűtőbe, és elindult a városba, amerre eddig még nem járt.

A központtól néhány percre betért egy mellékutcába, mely láthatóan széles, szabad területre nyílott. Az utcán vasúti sín vezetett át az állomás felé, amolyan ipari vágány. A nap ragyogóan sütött, a sínek rozsdásan fénylettek, érezte a rozsda maró illatát.

A sín másik oldalától nem messze fából készült barakkok húzódtak. Autók jöttek és mentek, megrakva régi holmival, szeméttel, zsákokkal.

Valentin csakhamar rájött, szeméttelepre tévedt, Windmühle egyik legkülönlegesebb helyére, ahová az emberek önként hordják ki a fölösleges holmikat. Nem úgy, mint otthon, ahol néhány rendezett utcát kivéve szemétben és mocsokban, állati és emberi ürülékben úszik a város. Erdőkbe hordják ki az építési törmeléket, a lepukkant tévét és a megunt állatokat. A kutyákat forgalmas útszakaszokon dobják ki a kocsiból, ahol hamarosan elgázolja egy másik kutyatulajdonos. De hát egymással se bánnak másként, az állatok és növények sem remélhetnek jobbat.

53