Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Nagy Gábor: Buda Ferenc-torzó könyvekkel

gaim hitvány kis bosszulások". Ahogy - immár a Túl a falon ciklusból - A szó című versben (József Attila Tudod, hogy nincs bocsánatát parafrazálva) a viszontvád vétkét hessegeti el: „Te nem lehetsz okos, / így vádjaidat vesd el, / s mert ember vagy, jogos / vétkeid ne kövesd el."

A szövegek depatetizálásához járul hozzá a börtönkömyezethez tartozó szókincs: a smasszerek, börtöntöltelék, a rab nyilvántartási száma, a „köröm alá vert szeg", a darócruha, ablakrács, fogházfalak, tárgyalóterem, „büntetett előéletű", tífuszoltás, poloska, vádirat, ürülék - a lefokozott, beszűkült empirikus valóság meghatározta nyelvi anyag ellenében hat a stilizáló szándéknak, s erősítik a költő reflexív hajlamát. E reflexív nyelvi tudatosság is vezethetett a felismeréshez, miszerint van egyrészt a saját szavaitól megfosztott költői én („Szárnyaszegett füst a szavam / mind odavan / mind odavan"), másrészt a szavak értékét, hitelességét devalváló hatalom, miként a Töredékek másik darabja fogalmaz: „Szavak: / hamis pénzek potyognak szerteszét. / Őrült rendszer, de van benne - beszéd.”

A bent és kint oppozíciója is meghatározója a versbeszédnek és költői értékszemléletnek. A „Kinőtt a fű, virágzik már a körte" és „Az udvaron kanyargunk körbe-körbe" (Séta), az „Ott kinn az ég vert kékszínű ezüstben, / itt kámzsa leng a kínos éjjelen" (Az ablakon) ellentéte. Némileg „kívülről", készen kapott mintákból is építkezik az a dac, erkölcsi tartás, amellyel a lélek igyekszik épségét megőrizni. Gyakoriak azonban a lefelé horgadó verszárlatok is: „Gazdátlanul görög / súlynyomta semmiségem" (Felleg mögött); az öntanúsításhoz fűzött ironikus hozzátoldások: „élni akarok / és megmaradni jónak. / Bár meg is halhatok / épp ebből kifolyólag" (Nőttem). Vagy az esélyek szűkösségét belátó józan bölcsesség tanúságai: „s mert mód egyébre nincs nem is lehet / az agykéregbe vésem versemet" (Korommezőkön); „Tudom: nem fog a kulcslyukon bejönni / szabadságom, sem a küszöb alatt" (Kinn a vasúton). A tartás megőrzése, bármily erős rá az erkölcsi igény, oly nehéz, hogy kényszeres cselekvés kíséri tudatosítását: „szálanként hull, fogyatkozik reményem. / De tűrni kell most könny nélkül, keményen. / S a kurta csikkel ujjam pörkölöm." (Az ember olykor)

A szabadulás után írt versek - ezek kaptak helyet a Túl a falon ciklusban - már az 1956-os forradalomra is félreérthetetlenül utalnak (a zárka-versekben, érthetően, szóba sem kerül: halálos kockázattal járhatott volna). Akár az „október, őszi fáklya" és „Október, véres ünnep" ikonjaiba foglaltan (Kutya a társam), akár az érzékszervek által felfoghatóan: „Arany ősz", Must-illat" és „Füst, vér" (1956 - töredékek), akár a tovatűnt ifjúság örök értékeihez kapcsoltan jelenik meg: 1956 októbere (és az azt követő megtorlás) faragta Buda Ferencet olyan kemény tartású és szikár szavú költővé, aki mindig az emberi teljesség, természet, társadalom és ember harmonikus egységéért s a hatalom gátlástalansága ellen emel szót.

3. Árvaföld árapálya

Az 1989 előtti Buda-verseket egyfajta lefojtottság, a szürke változatos árnyalatainak kikeverése jellemzi. A kisemberi nyomorúság és kilátástalanság árnya vetül rá a többnyire a por, homok alapszíneit variáló tájra. A szülőföld kisemmizett haza, röghöz köt, nem fölemel; közösségiség csak a történelmi múltban lelhető föl, a jelenben nem marad más a költői én számára, mint a többséggel szembeni kívüliét, a kivonulás szellemi fölénye, illetve az elesettekkel és kisemmizettekkel vállalt keserű sorsközösség.

Az Árvaföld (2000) részben ezt a poétikát viszi tovább. Buda egyénire kikevert félhosszú versei itt azonban már ziláltabbak, hangnemüket tekintve kevésbé egyneműek. „Maholnap / reánkszakadsz-é, / türelmes égi tető?" - kérdezi a kötetnyitó Arcok, de a pusztulást a természet egyetemességébe vetítő képek egyhangúságát - „Fonnyad a fű, / a gyökér elrohad"; „Te szikkadt föld, sivár homok, / vizet vagy vért iszol?" - disz32