Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Egyetlen felesleges szó se (Buda Ferenc verseit olvasva)
Fekete J. József Egyetlen felesleges szó se Buda Ferenc verseit olvasva A magyar irodalom halhatatlan költőinek egyikéről emlékezve írta egy névtelenségbe burkolózó szerző, hogy annak lírai életműve vékonyka füzetet tesz ki csupán, „ennek ellenére..." stb., stb. Bosszantó a „csupán" is, az „ennek ellenére" is: mintha azt sugallaná általuk az ismertető szerzője, hogy a költői életműveket kilóra kell mérni, és minél több oldalt töltött meg a poéta ihletett betűkombinációival, annál értékesebb az alkotása. Ami persze nem így van. Bár az se igaz, hogy a kis terjedelmű ouvre eleve valamiféle velejáró értéket hordozna. A költészet sokkal bonyolultabb dolog annál, hogy mechanikus mércékkel legyen mérhető, az életmű kvantitatív meghatározása meg éppenséggel semmit se képes elmondani az irodalomról. Gondoljunk csak az oralitás korszakában született (és gondoljunk azonnal a posztalfabetikus művészet vizualitása által megképzett - jelenko- ri/jövőbeni - artisztikumára is!), szóval először a betűvetést még mellőző alkotásokra, amelyeket folklórnak nevezünk, s amelyekben még az olyan társalgási műfaj is, mint például a közmondás, nem jelentéktelen költészeti értékeket képes felmutatni, annak ellenére, hogy a tipológia a közmondást az epikus műfajok közé sorolja, bár a népköltészettel való rokonsága tagadhatatlan, másodszor pedig azokra a (többnyire) vizuális, képszerű alkotásokra kell gondolnunk, amelyek értelmes szavak nélkül keltenek poétikus hatást, de még nem minősülnek képzőművészetnek, s már irodalomnak is alig. Mindkét esetben (a másodikban is legtöbbnyire) a szerző neve levált az alkotásról, ennélfogva nem beszélhetünk életműről, életmű részéről sem, hanem kizárólag csak a műalkotás immanens esztétikai értékéről. Magyarán: „Az irodalom nem attól az, ami, hogy írják." (Vasadi Péter) Nem kilózzuk, nem dekázzuk tehát a verseket, nem mérlegeljük az életműveket, azok egymáshoz való viszonyításának meg végképp semmi értelme. Verseket olvasunk, a versek - ha jó versek - megmozdítanak bennünk valamit, jobbik esetben ezekről az apró, de hosszan morajló rengésekről teszünk suta feljegyzést az irodalomról való beszéd címén, majd újabb versek - ha jó versek -, írják felül az előzőt. Sajnos ahhoz nem elég hosszú az életünk, hogy időről időre elővegyük ugyanazokat a verseket, újra olvassuk őket, és esztétikai érzékenységünk kevésbé precíz, de annál kényesebb mércéjén újra megvizsgáljuk ránk tett hatását. Az idő ítéletét közvetve tapasztalhatjuk a hagyományból ránk maradt alkotások, művek esetében, ezért soha nem tudhatjuk meg, tulajdonképpen mi is hullott ki a rostán. Ha közvetlenül szeretnénk tapasztalatot szerezni az idő lehetséges/várható ítéletéről, megint csak magunkra kell hagyatkoznunk, de vizsgálódásunk csupán annyira terjedhet ki, hogy az időben korábban született költészeti alkotások, mert itt most azokkal foglalkozunk, érvényesek-e ma is: képesek-e az éveken, évtizedeken átívelve is kifejteni esztétikai hatásukat, volt-e bennük olyan salak, ami mára már kihullott belőlük, átsüt-e még rajtuk a hajdani teremtő indulat, ihletett-e ma is a verset létrehozó hang? 19
