Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem

át rajtam a kép. Füleltem tovább, s a susogás most még közelebbről megismétlődött. Igen: ő az, felismerem a hangját, ezer közül is felismerném. De mit mond?- Kisöreg! Ferkó! - hallom most már egészen tisztán s közelről.

Persze: hisz nem tudhatta, melyik ablak az enyém, előbb csak úgy találomra kellett szólongatnia. Fojtott hangon, hogy a folyosón meg ne hallják, visszafeleltem neki:- Itt vagyok!- Szeretlek! Hallod, Ferkó?- Én is szeretlek!- Vigyázz magadra! És ne félj!- Nem félek!- Jön valaki, mennem kell!... - hallom még elhalkuló hangját és sietve távolodó lépéseit, majd kisvártatva valaki másét, ahogy ráérősen, egyenletes ütemben elballag az ablak előtt.

Aznap este jobb kedvvel, bizakodva kanalaztam ki a vacsorára beadott főzeléket a csajkából.

Az esti takarodó előtt a tizedes kikísért a WC-re. Nyitva kellett hagynom az ajtót - így írta elő a szabályzat -, ám ő félrevonulva várta ki, amíg végzek a kisebbik dolgommal. Mielőtt rám zárta volna az ajtót, csendesen, jóakaratúlag figyelmeztetett:- Holnap vigyázzon, legyen óvatos: másik váltás jön szolgálatba. Ezek komiszak.

Ledőltem a priccsre, s az éjszakára beadott szúrós pokrócot magamra húzva

megpróbáltam aludni. Hosszas forgolódás után, csak órák múlva sikerült nagy nehezen elszenderednem. Valami zavarosat álmodtam épp, amikor az ébresztő csengő berregése felriasztott. Hirtelenjében azt sem tudtam, hol vagyok, de pillanatokon belül ráeszméltettek: kiáltozások, csörgések, ajtócsapkodások után hamarosan az én cellám előtt is zörög a kulcskarika, majd csikordul a zár s felpattan az ajtó. Addigra előírásszerűén vigyázzba vágom magam szemközt az ajtóval. Nálam majd fél fejjel alacsonyabb rendőrt pillanatok meg, tányérsapkája a szúrós fekete szeméig lehúzva, homloka nem látszik - lehet, hogy nincs is? -, fényesre kefélt csizmájával toppant egyet, majd harsányan elkukorékolja magát:- Nyomás kifelé! Vécére! Mosakodni!- Értettem.- Nem pofázik! Előttem halad! A kezét hátra teszi!

S mindezt a torka szakadtából, csak úgy visszhangzik belé a folyosó. A folyosó fordulójában futólag hátratekintek - ettől minden kitelik! -, de rám ordít:- Ne forgolódjon, mert kirúgom a lábát! Nyomás befelé a vécébe! Az ajtó nyitva marad!

Lekuporodom az ülőkére. Szeretnék könnyíteni a beleimen - tegnap nem sikerült -, ám ez a zsebhuszár, tőlem három lépésnyire, enyhe terpeszállásban figyeli a kínlódásomat a sapkaellenzője alól, s roppant zavar a jelenléte, így sikertelen az erőlködésem.- Na, nem megy a szarás? - kiált oda csúfondárosan. - Akkor álljon fel! Nyomás mosakodni! Igyekezzen!

15