Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem
Erre nem válaszoltam, bántott a gúnyolódása. Ő folytatta tovább a faggatózást:- Kinek adta tovább a verseket?- Arra már nem emlékszem. Kivittem a diákszállóba és otthagytam.- Kik voltak ott akkor?- Nem emlékszem rá.- Nem emlékszik! Majd felfrissítjük a memóriáját! - Ám ekkor témát váltott: - Mit tud mondani Kertész László tevékenységéről? Kertész László (költő, tanár, 1935-1970) - 1956-ban harmadéves bölcsészhallgatóként a debreceni Forradalmi Bizottmány egyik tisztségviselője - jelesebb vad volt a hatalom szemében, mint én. Látván, hogy mire megy ki a játék, megpróbáltam kitérő választ adni:- Nemigen találkoztam vele a forradalom alatt...- Ellenforradalom alatt! - szólt közbe a nyomozó.- Nemigen találkoztunk, ő a Forradalmi Bizottmányban dolgozott, én meg nemzetőr voltam.- Azért csak meséljen róla. Meg a többiekről is: a Székelyhídiról meg a Dede Lászlóról. Meg az egész díszes társaságról! Mindenáron el akartam kerülni, hogy bárkiről valami terhelő adatot szedjenek ki belőlem, mivel azonban kifogytam a kitérő válaszok lehetőségeiből, a rutinos mellébeszélésnek pedig soha nem voltam mestere, igen maflának s ügyefogyott- nak éreztem magam, zavarodott hallgatásba burkolóztam.- Beszéljen már! - noszogatott türelmetlenül. Közben fölfigyeltem rá, hogy csikorog a padló: a másik is megindult mögöttem, s föl-alá járkálva fojtott hangon meg-megszólalt:- Beszéljen hát! Beszéljen!... Fél szemmel hátrafelé figyeltem, nehogy egy esetleges nyakleves váratlanul érjen, ám ekkor emez, a székből fölemelkedve, lekevert egy irtózatos pofont. Fölkészületlenül ért az ütés, megcsendült bele a bal fülem, s a bal szememből könny szivárgott elő.- Beszélj hát végre! - kiáltotta most már tegezve, s érezhető ingerültséggel ő is járkálni kezdett körülöttem. Én viszont eltökéltem magam: senkiről semmi áron egy szót sem szólok többé. A másik egy újjal sem nyúlt hozzám - pedig tőle tartottam jobban -, ez azonban mögém került, s színlelt nyájassággal a fejemet kezdte simogatni:- Na, Ferike, szólalj már meg a kedvemért - duruzsolta, ám a következő pillanatban már csattant az ütés, a változatosság kedvéért most jobb felől. Első reflexem ez volt: felugrani, megfordulni, visszaadni!... Szerencsémre sikerült magamra erőltetnem a helyzet megkövetelte józanságot: bármilyen jó erőben voltam akkortájt, kettejük s az esetleg beszólított többiek ellenében nem maradt volna semmi esélyem. Kaptam még egyet-kettőt tőle, de ezek már észrevehetően lagymatagabb pofonok voltak az elsőhöz képest. Végül legyintve visszaült az íróasztalhoz, papírt vett elő, s lassan, nehézkesen írni kezdett. Jó öt perc múlva ismét rám tekintett:- Megírtam a kihallgatási jegyzőkönyvet - szólalt meg csendes, közömbös, majdhogynem barátságos hangon. S magázva folytatta: - Olvassa el figyelmesen, 10
