Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem
s ott a hajdani peripatetikusok gyakorlatát követve, séta közben hányjuk-vetjük meg a világ s benne a magunk dolgait. Óra végeztével haladunk szépen visszafelé, hogy részt vehessünk a soron következő előadáson, ám alighogy belépünk a menza melletti hátulsó bejáraton, Márti szalad elibénk lélekszakadva:- Ferkó, keresnek a rendőrök! Sebtiben búcsút intettem a barátaimnak, majd egy gyors hátra arc, s Mártival kettesben, kézenfogva kisiettünk az épületből. Merre tartsunk? Haza nem mehettem, nyilván ott is kerestek már, vagy ha nem, hát keresni fognak. Tettünk egy jókora vargabetűt a városban, közben két ismerőshöz is bekopogtattunk, ám amint kitudódott, mi járatban vagyunk, észrevehetően meghűvösödött a levegő. Hamar odébbálltunk hát mindkét helyről.- Ki kell szöknöd külföldre - mondta Márti -, most még lehetne. Nekem is megfordult a fejemben ez a lehetőség, de nyomban elvetettem: mihez kezdjek én ott a verseimmel, hogy hagyjam itt a szüléimét, s főleg, hogy szakadhatnék el tőle!- Nem, szó sem lehet róla - ráztam a fejem.- Elbújtatlak Szóládon, ott senki nem fog keresni. Szólád a szülőfaluja volt Somogybán, Szárszó közelében, rokonai, nagyszülei éltek ott, úgy gondolta, náluk biztonságban meghúzódhatok, s aztán majd csak megfeledkeznek rólam azok, akik ma a nyomomban jártak. Erre nem volt különösebb ellenvetésem, de közben az járt a fejemben, hogy haza kellene mennem, ne nyugtalankodjanak miattam a szüleim. No meg azért is, hogy verseim otthon tartott kéziratait eltüntessem valahová, hisz volt róla némi sejtésem: nem azért keresnek, mert néhány este Mártival a járőröző karhatalmisták figyelmét kijátszva a magát Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevező hazaáruló testület falragaszait tépkedtük, vagy ha a csiriz nem engedett, úgy legalább a langy eső verte hóolvadék sarával iparkodtunk olvashatatlanná mázolni. Szinte biztos voltam benne, hogy verseim kapcsán kerültem a célkereszt közepébe. Nehéz szívvel búcsút vettünk hát egymástól, s ki-ki hazatért: ő az albérletbe, én meg szüleim szoba-konyhás kis lakásába, a Bem tér 7. szám alá. Ekkorra már besötétedett, de én még így is éltem a gyanúperrel, s nem az utca felől, a bejárati nagykapun nyitottam be az udvarra, hanem a háztömböt megkerülve, hátulról, végiglopakodva a kerten, s bekémlelvén a deszkapalánk résein. Csak a szüleim vártak rám, senki más. Anyám az aggodalomtól sápadtan ölelt magához. Megtudtam tőlük: otthon is több alkalommal kerestek a nap folyamán, de házkutatást nem tartottak. Elrendeztem hát a kézirataim sorsát, majd leültem apámmal megbeszélni, mitévők legyünk. Tanácskozásunk nem tartott túl sokáig.- Fiam - vágott elébe apám a részletekbe menő helyzetelemzésnek s a lehetőségek taglalásának -, semmi értelme itt bujkálni. Jelentkezz magad, én úgyis kihozlak onnét. Apám a városi tanácson dolgozott, ekkor már több éve az adóügyi csoportnál, bizakodott benne, hogy kapcsolatai s ismeretségei révén sikert fog elérni ügyemben. Én ebben korántsem voltam olyan biztos, de ekkorra már kialakult bennem az elhatározás: lesz, ami lesz, elébe megyek a sorsomnak, talán csak nem vernek agyon, s nem zárnak be életem végéig. Felkerekedtünk hát kettesben, s irány a 7
