Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinson rugói

fejlődés minden palántában elindult-e. Csizmájáról lehúzta a sarat, s eltűnt a kapu mögött a házban.

Talán nem is az Alapítvány embereivel kellene beszélnem, hanem Windmühle városlakóival, gondolta Valentin. Letusolt, s már kint járt az utcán.

Ahogy a kapun kilépett, írógép kattogását hallotta a fönti ablakból. Eszébe jutott Búth Kiwi, a szomszéd lakás ösztöndíjasa, aki meg se jelent az esti fogadáson. Mert megtehette. O már biztosan tudja a dolgát. Tudja, mit várnak tőle, és meddig maradhat.

Valentin megkereste az ablakból látott kertet, becsöngetett a kapun. A fehér kötényes asszony nyitott ajtót, fiatalabb volt, mint ahogy messziről, szemüveg nélkül látta.- Jó reggelt! Vagyis Grütze! Elnézést, hogy zavarom. Tudja, itt lakom abban a házban - Valentin távoli ablakok felé mutatott.

Az asszony mosolygott, széttárta a karját.- Nem értem - ismételte -, nem értem az angolt.

Aztán belekezdett, legalább fél percig beszélt, ebből meg Valentin nem értett egy kukkot sem. Folyt róla a víz, hideg szél csapott a homlokára. Hogy lehetünk ennyire különbözőek, gondolta, aztán elköszöntek.

Valentin visszatért a szobájába, kedve sem volt újra a kert felé nézni. Nem is tudott, a nap előbújt a hegy mögül, elvakította. Becsukta az ablakot, átolvasta a jegyzeteit, aztán megreggelizett.

Ha valakivel megbeszélhetném a dolgokat, sokkal könnyebb lenne, gondolta, fölállt, s egyenesen Kiwi ajtajához lépett a lépcsőházban. Rádőlt a csengőre. Odabentről matatást hallott, aztán csendet.

Kiwi magányos teremtés, állapította meg Valentin, vagy magának való. Valami titkos anyagon dolgozik. Kísérletezik az irodalommal. Komoly gondolatkísérletet hajt végre. Ezért is nézték el neki, hogy nem jött el a fogadásra. Végre nekem is ki kellene találnom, hogy mi a dolgom, mi a kísérletem lényege.

Valentin a városban elszórva hagyott holmikra gondolt újra, és valami azt súgta neki, hogy Kiwinek köze lehet hozzá. O helyezi ki a tárgyakat, aztán észrevétlenül követi a nyomvonalukat, végül a Tárgyak története című dolgozatban fölrajzolja a város térképét, figurákat fest, magatartásokat. Egészen jó ötlet, gondolta Valentin, de csak addig, amíg valaki rá nem jön a trükkre. Most megfogom, nem bujkálhat előlem senki. Ne irányítson, még titokban sem. Az én szabályaim szerint zajlanak majd a történetek, én fogom irányítani a tárgyak mozgását. Lehet, hogy erre kellett rájönnöm? Ezért hívnak mindig két ösztöndíjast? Harmadik nincs is.

Valentin résnyire nyitotta az ajtót, Kiwi ajtaját nézte. Megvagy, gondolta, megkönnyebbülést érzett, úgy tűnt, megértette, mi a dolga.

Hogy egyértelmű jelzést adjon Kiwinek, két régebbi könyvét vette elő a szekrényből, nejlonba csomagolta, és elindult a városba.

Az utcán hangosan köszönő emberekkel találkozott, hangosan visszaköszönt ő is, mint akire nagy nap virradt.

105