Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinson rugói

szűrte át a kék égboltot. C. D. Friedrich festményein nőttek ilyen fák, könnyű, beszédes ágakkal.

Valentin pizsamában ült az íróasztalhoz, s jegyzeteket költött az elmúlt napok bolyongásairól.

A városról még mindig nem talált térképet, s az elhagyott holmik sora egyre nőtt.

A járdán, bokrokon és ablakpárkányokon fekvő hajgumikra még csak tudta a magyarázatot - minden második nő copfban hordja a haját -, de azt a fekete-fehér gyerek lakkcipőt sehogyan sem értette. Mickey Egér hordott hasonlót. A cipő az utcai kapu bal szélén állt, szépen egymás mellé rendezve, mintha még mindig benne állna a gazda. Egy kisgyerek. Egy kisgyerek cipői sokkal üresebbek, mint egy ötvenes férfi bakancsa.

Valentin letette a tollat, s a szép Friedrich-féle fára nézett.

Hogy lesz ebből regény? Szent Atyám! De talán nem is ez a dolgom, gondolta Valentin. Ok kérték, hogy regényt írjak a kérdőívre, ami nyilván csak formaság. A regény, mint formaság.

Mikor fölállt az asztaltól, a székpárna rugói pengve lőttek a feneke után. Tenyerével nehezedett az ülésre, hátha elpréseli, kifárasztja az acélt.

Tusolt, reggelizett, és az esti partira gondolt, ahol kedves emberek sokasága fogja bekeríteni, ő pedig se enni, se inni nem tud a sok beszédtől. De talán lesz ott valaki, akivel végre szót érthet, aki el tudja magyarázni, mit szoktak itt csinálni az ösztöndíjasok.

Valentin újra kinézett az ablakon, szemből tűzött rá a nap, a tó tükréről visz- szavert fény melegen tartotta a homlokát.

Pompás város ez a Windmühle, gondolta, az embernek egyszerűen élni támad kedve. Pedig, én bolond, el se akartam jönni. Ehhez vagyok szokva. Otthon jobb mindenből kimaradni, mert szerencsétlen véget érnek a dolgok. Részegségbe, imalomba vagy fél napig tartó botrányba fulladnak. Jó lenne tudni, meddig maradhatok. Várjunk csak! Nem tudom, mi a dolgom és meddig maradhatok. Ezek szerint a kettő összefügg. Aszerint ítélik meg a maradást, hogyan találom ki magam. De ennyire nem lehet bonyolult. A kedves emberek soha nem bonyolultak. Este rá fogok kérdezni. De kinél is?

Szabadnak érzem magam. Minden egyszerű tapasztalatot meg kell fogalmaznom, gondolta Valentin, mikor a hatalmas Szent Menyhért-torony árnyékába ért.

A torony fölső csúcsa sötéten takarta a napot. Valentin, mint egy gyerek, kihajolt az árnyékkúpból, majd visszakapta a fejét.

De rég is volt, mikor ilyenekkel szórakoztattam magam. A nap, a torony és én. Csak hárman tudjuk, mi történik velünk, gondolta, s a titokkal a tópartra indult.

A főút zebráján túl, a pádon, apró, fehér fiú ült egyenes háttal, és rezzenéstelenül zokogott. Az anyja, fiatal, kreol asszony, maga elé nézett a levegőbe. Arca olyan gömbölyű volt, mint a mellei. A szemei szinte vetítettek a levegőbe. A kisfiú hirtelen megkönnyebbült, a képe fölragyogott, egyedül oldotta meg a bajt. Az anyja kézen fogta, fölálltak és sétáltak tovább.

98