Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinson rugói

csapta a szelet. Közvetlenül egy magas lány után lépett a terembe, ahol keskeny forduló után lépcső vezetett az alagsorba süllyesztett könyvtárba. A fordulóban számítógép állt közös használatra. Valentin megfogta az egeret, az interneten behívott egy ismerős oldalt, s úgy tett, mintha gondolkodna. A monitor tükrös fényében látta a könyvtárost, aki kartonokat rakott az asztalra, mintha paszián- szozna. Valentin megfordult, a könyvtáros maga elé mutatott a pultra.- Jöjjön, iratkozzon be!- Köszönöm, köszönöm - mondta Valentin angolul -, majd máskor vissza­jövök. A könyvtáros megértőén bólintott. Valentin úgy lépett az utcára, mint aki kényszerházasság elől menekül. Az utcán langyos szellő járt, bátran legyezve Valentin tűzpiros arcát.- Grütze - köszönt rá egy korabeli nő, de nem lehetett még negyven. A szemei tiszták voltak, a bőre fehér, sárga pulóverén chilipaprika-kitűzőt viselt. Valentin nem fordult meg utána, de percekig emlékezett az arcára. Nem értet­te, miért ilyen kedvesek hozzá a nők. Otthon senki nem szól hozzá az utcán, itt meg körbedalolják szépséggel és kedvességgel. Valamit biztosan félreért, gon­dolta. Miért pazarolnák rá, miért ilyen közvetlenek? Az utca végén szűk kaptató vezetett föl, két autó alig fért el egymás mellett. A házak éleikkel fordultak a folyton kanyarodó út felé. Itt az egyik kirakatban paplanok, ágyneműk, pokrócok, cérnák és párnák sorakoztak, s magában a bolt­ban sem volt más, mint ezek ezerféle variációja. A boltos idős, szigorú tekintetű asszony volt, de ahogy meglátta Valentint, szélesen mosolygott, fogai vakító csillámokat szórtak az üvegtáblára, s mintha a máj foltok is beleolvadtak volna. Valamikor nagyon szép asszony lehetett, gondolta Valentin, s most is gon­dosan választott magának szoknyát és rövid, karcsú kabátot. Az ajtóhoz lépett, elfordította a kulcsot. Valentin tétovázott, nem látta a kirakatban az árakat. Az asszony újra ránézett, csodálkozott, mérőszalagot kanyarított a vállára. Valentin belépett az ajtón, s ahogy tanulta, köszönt. Az asszony az ajtótól kezdte ecsetelni a portékákat, a pokróctól a párnákig. Szépen és dallamosan beszélt, mintha énekelne, ám a dalt megszakítani nem épp figyelmesség. Talán négy perc is eltelt, mire Valentin szóhoz jutott.- Elnézést, asszonyom, nagyon köszönöm, de nem beszélem az ön nyelvét, csak angolul tudok. Az idős asszony egyszeriben összeráncolta homlokát, dühösen lehúzta vállá­ról a centit, két lépést hátrált a pénztárgép felé, s megrázta a fejét.- Nem beszélek angolul - mondta határozottan.- Sajnálom - szólt Valentin, s most végre otthon érezte magát. Nem értik és elutasítják. Lehajtotta a fejét, melyben ha legalább egyetlen németül csengő szó is kering, nem érezte volna üresnek.- Honnan jött? - kérdezte váratlanul az asszony, arca kisimult, szemei nevet­tek, jól állt neki a rövid angol mondat. 96

Next

/
Oldalképek
Tartalom