Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Pomogáts Béla: Háromszor Kassán
Pomogáts Béla Háromszor Kassán A mögöttünk lévő hónapokban három alkalommal jártam Kassán: december 11-én Márai Sándor szobrának avatásán, március 4-én Dobos László és Beke Sándor Földönfutók című „történelmi játékának" ősbemutaján, végül március 13-án a nemzeti ünnep alkalmából. Mindig szívesen utazom a gyönyörű felvidéki városba, hiszen történelmi központja szinte újjászületett a mögöttünk lévő évtizedben (ebben Rudolf Schusternek, a szlovák állam korábbi elnökének, korábban a város főpolgármesterének vannak komoly érdemei), a nevezetes főtér barokk és klasszicista palotái, az egykori jezsuita templom és kollégium, valamint a magyar építészettörténet egyik grandiózus emléke: a gótikus Szent Erzsébet székesegyház az egyik legszebb és leggazdagabb közép-európai építészeti együttest alkotja (ámbár az utóbbiban nagyon is szükséges volna egy belső restauráció, a múló idő nagyon is rajta hagyta nyomát a falfestményeken, a fafaragásokon, az oltárok díszítésein). És mindig szívesen találkozom kassai barátaimmal, közöttük többen az anyanyelvi mozgalom régi, hűséges munkatársai, a Thália Színházat (és a Márai Stúdiót) igazgató Kollár Péter pedig mindig igaz vendégszeretettel nyitja meg előttem (és Komlós Attila előtt, akivel együtt vettünk részt mindhárom kassai eseményen) a Márai Stúdió vendégszobáját. Az alábbiakban ennek a három kassai látogatásnak a tapasztalatait és tanulságait szeretném kissé megvilágítani az olvasó előtt. December 11.: Márai-szoboravatás Márai Sándornak, mint bizonyára jól tudja az olvasó, Kassa a szülővárosa, ahová mozgalmas élete során mindig is visszavágyott, hiszen korán, még tizennyolc esztendősen kellett elhagynia a várost, először Budapestre költözött, ezt többesztendős nyugateurópai vándorlás követte (Német- és Franciaországban), majd tartósabb letelepedés a magyar fővárosban, végül 1948-tól közel negyvenöt esztendős emigráció (Nápolyban, New Yorkban, San Diegóban). Kassa mindazonáltal mindig álmainak és nosztalgiáinak városa maradt, amelynek emléke későbbi művein is ott hagyta nyomát. Szülővárosa köré személyes mitológiát rajzolt, s valóban, kevés olyan régi magyar város akad, amelynek ehhez a Márai által létrehozott Kassa-mítoszhoz hasonló, titkokban gazdag, lírai mitológiája volna. (Talán csak Budának Krúdy Gyula műveiben, Nagyváradnak Adynál, Debrecennek Móricznál, Szekszárdnak Babitsnál, Szabadkának Kosztolányinál, Kolozsvárnak Cs. Szabó Lászlónál, néhány még bizonyára akad.) Az a Kassa, amely köré regényeiben, önéletrajzi írásaiban és mindenekelőtt 1941-ben közreadott Kassai őrjárat című könyvében Márai valóságos mitológiát költött, igazából talán nem is létezett a valóságban és a történelemben, csak az író képzeletében, álmaiban, nosztalgiáiban. Márai Sándornak, mint minden igaz írónak, alighanem egy nagy ívű álom töltötte be az életét: egy városról és egy országról, amely szerves rendben épül a történelmi idő egymásra rakódó rétegei szerint. Épül, akárcsak Thomas Mann lübecki polgárainak világa és életműve: célszerűen, következetesen, anélkül, hogy valami váratlan történelmi katasztrófa következtében számot kellene vetnie a rombolás erőivel. Ennek a valójában sohasem létezett életrendnek Márainál mindig Kassa volt a szimbóluma: szülővárosa, ifjúságának legendás otthona, ahová kalandos ifjúkorában mindig visszatért, 107
