Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Nagy Boglárka: Az emlékezet terhe
művében, ezek az írások láthatólag ugyanannak a Sándor Iván kutatta emlékezettannak a fejezetei, amely tehát több mint negyven éve formálódik a legkülönbözőbb utakat járva. Ilyen értelemben is tekinthető a Tengerikavics afféle szintetizáló kötetnek, amely a szerzői jegyzet szerint részint magánregény, részint köztörténet. Szintetizálni kísérel nemcsak a személyes és történelmi horizont összeolvasásával, az életműben szekvenciaszerűen ismétlődő témák taglalásában, de most, 2004 októberében már jól látszik, hogy a Tengerikavicsnak meg kellett előznie a folytatásokban már olvasható „nyomozástörténet"-et, A tetthely megközelítését. * „Magunk vagyunk. Senkitől nem lehet kérdezni semmit" - idézi Beckettet az író a készülő regény egyik műhelynapló-részletében. S persze inkább író, gondolkodó ő, nem történész, hogy ne kísérelje meg faggatni (és megteremteni) a belső történet imaginárius nyomait. Konzervatív dokumentaristaként kutatva korabeli emlékanyagot, modernista regényíróként a tudatmélyi képek és álmok felvillanó pillanatait rögzítve, posztmodern gondolkodóként (és íróként) pedig a történelmi relativizmust a fikció szolgálatába állítva: „az apóriának regényt konstituáló ereje van. A veszendő, a hiánytalanul már fel nem lelhető eseményteret az utána való nyomozás eseménytörténete tölti be" - mondja ugyancsak A tetthely megközelítése műhelynaplójában. S hogy „regényt ennyire előkészületek nélkül nem kezdtem el, mint a mostanit... Hol vannak a máskor dossziékat megtöltő vázlatok, töredékek? Bennem. Ötvenkilenc éve...". És persze ott vannak a korábban publikált esszékben, regényekben, nem utolsósorban a Tengerikavicsban . * Az egyes esszék és regények „tektonikus mozgásai"-ban rendre fellelhetjük az eligazító kulcsfogalmakat, alapkérdéseket, az esszékben felvetett kérdésekre legkésőbb a regények megfelelnek. A leggyakrabban felbukkanó tematikus fókuszpontok - mint 1848-49, a tiszaeszlári gyilkosságot követő koncepciós per, a doni katasztrófa, a holokauszt és a Gulag vagy 1956 történései, s a felsorolt történelmi kataklizmák következményeinek belátása -, valamint az olyan etikai, ontológiai kérdések körüljárásának visszatérő igénye, mint: önismereti-önszembe- néző reflex, az En veszendősége és otthontalansága, a feltáratlan valóság történelmi és művészetelméleti aspektusa, a közös tudatok koincidenciái vagy épp a regény jövője újra és újra megkerülhetetlen problémákként jelennek meg Sándor Iván munkáiban. Az Átváltozások kertje (1995) narrátoránál megismert közvetítő tekintet fogja át a Tengerikavics ban a modern önéletíró emlékező munkáját és a mélyen etikai meghatározottságú gondolkodó történeti esszéit/értekezéseit. Ez a transzformációs elbeszélésmód némiképp emlékezteti az olvasót arra a szólamváltásra is, amit a Századvégi történetben láthattunk már a férfi- és nőelbeszélő váltott, egyidejűsített narrációjában („Minden egyszerre és együtt idézhető fel"). A történeti narratíva működésének radikális leírását végző Hayden White szerint - akinek a történészektől sokat támadott relativisztikus szemlélete nem véletlenül talált inkább az irodalomelmélet művelői körében lelkesebb visszhangra - a törté46
