Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben

Ha néhányszor írt valamelyik regényemről vagy esszékönyvemről, mindig úgy éreztem, hogy végtére önmagáról ír. Azt hiszem, ezzel a legtöbb meditációjában, tanulmányában, esszéjében, kritikájában így volt. A számára éppen napirenden lévő „emelet" kialakításához, az életmű felépítéséhez használt fel téglákat.

A magam gyakorlatából két példát említek. A Századvégi történetről írta: „Ke- let-közép-európai hangszerelésű és motivikájú könyv. Azon a mindig őszies, sáros, süppedékes, átnedvesedett talajon játszódik, amelyen még a valóságos és szimbolikus értelemben vett lovasok is csak körbe-körbe vágtázhatnak. A századvég - ismerjük fel - nem egyszerűen időszak vagy korszak, hanem létélmény itt Kelet-Közép-Európában."

1987-ben írt így, amikor érdeklődése-munkái centrumában éppen a folyamatos-örökös közép-európai zsákutcák megszakíthatatlansága állt. A Vég semmiség című Bánk bán-könyvemmel akkor foglalkozott, amikor megkezdte a jelenbeli dilemmák eredetének-problémáinak a tizenkilencedik századig visszanyúló értelmezését: „...már-már elfeledett problémakomplexum, amellyel talán, mintegy utolsó erőfeszítésként, vissza lehet térni konfliktusaink gyökérzetének irodalmi alapmetaforájához, körüljárni egy kétszáz éves csapdát, amelynek szűkössége és mélysége éveinkben csak fokozódott." (1993)

Vég, utolsóiság. Az ezredforduló szellemének, művészetének központi kérdései. Már az elmúlt évtizedekben eme fogalmak köré rendezte munkáit. Halálhíre a szőlőhegyen ért. Azzal (is) búcsúztam, hogy megálltam a Badacsony északi lejtőjén, háttal a bazaltfalnak, arccal a Tapolcai-medencének, ahol alkonyaikor elvakítja a szemet a hegyek mögött lenyugvó nap, mintha a végére értünk volna, mintha minden befejeződne. Ám egyszer csak néhány másodpercre felpa- rázslik az ég alja és a napnyugta utáni fény mindent megvilágít.

Közel három évtizede figyeltem akkor már a nyári alkonyatok idején ezt a talányos „visszajelző" fényt. Nem sokkal előbb A vak a szírt szélén (nem) a semmibe lép című esszén dolgoztam, amelynek egyik rétege Kuroszava Lear királyfilmjével, a Kannal foglalkozott. Összegyűjtöttem Kuroszava egykori nyilatkozatait. Az egyik interjúban hosszan beszélt az utolsó jelenetről, amelyben egy alakot látunk a szirt szélén. Egy vak embert. Botjával a levegőt szurkálja. Alatta a mélység. Mögötte a lenyugvó nap vöröslő fénnyel árasztja el a jelenetet. Kuroszava elmondta, hogy roppant nehéz volt megragadni forgatás közben a pillanatot, amikor a lenyugvó nap mögött még egyszer felparázslik az ég alja, és minden a „vége" után is még egyszer látható lesz. A Ran képsorain ezekben a pillanatokban valóban minden kiviláglik: a hatalom harcai, a történelem színjátékai, a vesztések sorozata, az is, amit a film Bolondja kimond: az ember mindig ugyanazt az utat járja. Nem volt nehéz idekapcsolni Balassának az Ön által idézett mondatát: „Az örökös utoljára, mint a régió állandó létideje."

Az elmúlt két évtizedben a bölcseletet-esztétikát Európában, de Európán túl is áthatja az „utolsóiság", a „vég" fogalomköre. Mondjuk Ciorantól Baudrillar- dig, és az ismertek, nemcsak Derrida, Rorty, Lyotard, Fukuyama, Kosseleck, de a történészek, Hayden White és vitapartnerei is ide tartoznak. Regényben számomra például a Ransmayr-iskola képviseli a gondolatkört. Kevesen vannak

4